Remekbe szabott jóvátétel – Tim Miller: Deadpool

Végre igazán felnőttkorba érkezett a szuperhősfilmek műfaja, és most nem arra gondolok, hogy sötét, kilátástalan, netán iszonyú drámai lenne a legutóbbi Marvel-istállóbeli film, sőt: végre a műfaj hajlandó nevetni magán. Arról nem is beszélve, hogy megszületett az első ténylegesen csakis nagykorúak által megnézhető „hős” kalandjait taglaló popcornmozi, ami új löketet adhat az amúgy is lendületben lévő, de még formálódó műfajnak.

Ezt láttuk a 11. TIFF-en – 6. rész: Yoru ga owaru basho / End of The Night; Sangue do Meu Sangue / Blood of My Blood; The Snowtown Murders; Á annan veg / Either Way

Első filmünkben egy katatonikus arcú bérgyilkos útját követhetjük, amint megtalálják, felcseperedik és öl, majd szerelmes lesz – egy prostituáltba, akit gyerekként, tanulóéveiben nem volt képes megölni. A következőben egy nagyvárosi szegénynegyed közepén egyedülálló anya küzd gyerekei jövőjéért. Harmadik filmünk világában már-már bevett dolognak számít a pedofília, a vérfertőzés, a családon belüli és kívüli szodomita erőszak és az ezek ellenhatásaként fellépő kíméletlen önbíráskodás. És végül itt áll egy rövid kritika a TIFF „legvidámabb filmjéről”.

Nikita, feketén és keserűn – Olivier Megaton: Colombiana

A bérgyilkosfilm narratív struktúrája jórészt ma is a film noirban (This Gun for Hire, Blast of Silence) és az európai modernizmusban (A szamuráj) megszilárdult konvenció szerint alakul. Középpontjában rendre identitásválságból, szorongásból, párialétből összegyúrt határhelyzetélmény áll, melyből a hős vagy élve, vagy holtan, de kivonódik a zárlatra. A Besson-iskola legfrissebb terméke, a Colombiana szorosan követi ugyan a bevált receptet, de ahelyett, hogy kreatívan sáfárkodna annak elemeivel, lezülleszti azokat egy primitív, görcsösen könnyet facsarni akaró akciódarálás szintjére.