Lassú víz partot mos – Tobias Lindholm: Kapringen / Emberrablás

Tobias Lindholm dán rendező második nagyjátékfilmje remek példa arra, hogy egyrészt olyan rétegei is vannak a világnak, amelyekről a kényelmes európainak fogalma sem lehet (ez már amennyiben reálisnak tekintjük a cselekmény körülményeit), másrészt pedig egy, az akcióról a pszichológiai thriller felé elmozduló, lassú, minimalista, nyomokban dogma-jegyeket tartalmazó film még mindig megállja helyét a 21. század felpörgött (3D-s) tempójában.

Aki gyúr, az nyer – Michael Bay: Pain and Gain / Izomagyak

Hazugság lenne azt állítani, hogy előítélet nélkül is be lehet ülni erre a filmre. A plakáton Michael Bay transzformerekkel összefonódott neve, a főszerepekben pedig Mark Walhberg (akinek minden jobb alakítására jut egy-egy idióta film is) és Dwayne „The Rock” Johnson feszít, szakadásig kigyúrva. Joggal tételezhetjük fel tehát, hogy itt robbani fognak a dolgok, törni a csontok, másodpercenként ugrálni a snittek és halni az agysejtek. Nem is tévedhetünk nagyobbat.

A pszichothriller kiskorúsítása – Heitor Dhalia: Gone / Elveszett

Mikor az Alkonyat-széria és tinifilm-csatlósai már aszottra szívták a klasszikus zsánerek testét, hogy tinédzser-konfliktusokkal töltsék fel azokat, elkerülhetetlen volt, hogy a kiskorúsítási procedúra a szigorúan vett tinifilmek körén túlra is elérjen. Ezúttal az őrület témájával kacérkodó, nyomozós pszichothriller (Frantic / Őrület, Unknown / Ismeretlen férfi, stb.) vállalkozott egy sekélyesítő konfliktus-plasztikára.