A lelkiismerettől az absztraktig – Interjú Radu Munteannal, az Un etaj mai jos című film rendezőjével

Radu Muntean az a fajta rendező, aki „pihen”, ha nagyjátékfilmen dolgozik. Ilyenkor szembemegy az egyértelművel, és forgatókönyvíró társaival, Alexandru Baciuval meg Răzvan Rădulescuval együtt keresi a választ a legkevésbé hétköznapi kérdésekre. Ez akkor is érződik, ha szóba állsz vele: olykor önmagadnak fogsz ellentmondani. Ez így természetes, ha vele van dolgod: kérdéseket teszel fel saját magadnak.

Akció + lány = Hanna – Joe Wright: Hanna – Gyilkos természet

Ambivalens viszonyulást vált ki ez a film a nézőből: egyszerre jó is, meg nem is. Végig fenntartja a nézőben a feszültséget, fokozatosan adagolja az információt, míg a végére minden szépen kikerekedik. És mégis marad egyfajta hiányérzet bennünk, nem kapunk minden kérdésre választ.

Húsz év múlva egy thriller – Jonathan Demme: The Silence of the Lambs / A bárányok hallgatnak, 1991

Újranézve ezt a 1991 elején bemutatott, „crime, thriller, chiller” címkék alatt fellelhető filmet, az a benyomásom, hogy nagyon alaposan ki van gondolva, meg van tervezve és be van lakva. Az oly sokszor emlegetett vágás lassúsága (az egyes beállítások hossza) e jellmző fontos építőkockájának tűnik. A megmutatni kívánt, s így képpé váló valóságdarabok határozottan választódnak ki, majd erőteljesen fénylenek fel, és (relatíve) sokáig szemlélhetőek.

A botrány, a botrány az egészséges – Michael Winterbottom: The Killer Inside Me

Néha kellemes meglepetést okoz, hogy az egyre ötlettelenebbnek tűnő hollywoodi film-újrahasznosítási hullámban az ember izgalmas alapanyaggal és tehetséges alkotókkal találkozik. Ilyennek tűnt Winterbottom első amerikai filmje is, amelyben ránézésre minden megvan ahhoz, hogy ne vegye körül az általános remake-utálat. A 2010-es The Killer Inside Me viszont szélsőségesen ellentmondásosra sikerült, úgyhogy undorból és rajongásból is jut neki bőven.

Ha nem tudom, nem fáj – Rob Zombie: Halloween II.

Nem tagadom, rosszindulatú kiváncsisággal nézem az újraindított Halloween-sorozatot. Egyszerűen nem értem, miért akkora kihívás az egyes filmalkotóknak az, hogy kedvenc mindenkori rézfaszú baglyukat megfejtsék lelki motivációkkal, csinált előzményekkel, nagy ahá!-kkal. Nemsokára King Kong-bébicsimpánz, Godzilla-torokgyík és Jézus, a gyermekhippi is feltűnik majd, mert holtbiztos, hogy könnyebb, mint új történeteket kitalálni.