A semmi utolsó megkísértése – Martin Scorsese: Silence / Némaság

Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.

Népszerűtlen mozi – Pasolini (játék)filmjei

Kétségtelenül szimpatikus állandóan perlekedő, baloldali alakja, aki a marxizmust Szókratésszel azonosítja, és ebből adódóan egyetlen ideológiával sem tudott teljes mértékig azonosulni. Úgy gondolta, hogy a művészet lázadás, és ez nemcsak a műveket jellemzi, hanem a művész életét is. Szinte minden filmjében van valami barbár lázadás a konformizmus ellen, ezért szerethető. Filmjeiben szerzői kézjegyét viseli magán markáns figuráinak megválasztása, történeteinek darabos összeszerelése, gyakran odavetett, remegő kamerája, azaz a filmnyelv egyéni látásmódra törekvő használata.

Szent és profán – Abel Ferrara-portré 2.

Abel Ferrara napjainkra hátat fordított a filmvilágnak, még mindig mintha a hetvenes években élne – ennek köszönhetően legújabb filmjei ugyanolyan egyenes ági leszármazottai az akkori arthouse csúcsteljesítményeinek, mint korai zsengéi. Fénykora a kilencvenes évek első felére tehető, azóta filmjei veszítettek intenzitásukból, mozik helyett javarészt filmfesztiválok játsszák és díjazzák őket, de még mindig egy nyughatatlan képköltő szkeccsei.

Bad Trip – Az acid western 2.

A részben az ellenkultúrából kinövő acid western – a revizionista irányzattal karöltve – újraértelmezte a klasszikus Vadnyugat-képzeteket. A vakondtól a Halott emberig: tanulmányunk második, befejező része.

Egy csendes kálvária operája – Xavier Beauvois: Des hommes et des dieux / Emberek és istenek

A 2010-es Cannes-i Fesztivál nagydíját elnyerő film a felületes szemlélőnek okkal tűnhet úgy, hogy a zsűri mintha az év Arany Pálmáját elnyerő Boonmee bácsi teljességgel apolitikus jellegét igyekezte ellensúlyozni, megtartva ezzel valamennyit az elmúlt évtizedre jellemző fesztiválgyakorlatból, miszerint többnyire provokatív, közéleti témákat boncolgató filmek kaptak helyet a díjazottak listáján.

Egy felületes kaland – Nicolas Winding Refn: Valhalla Rising

[KONTRA] Utólag visszagondolva, bevallom, egy egészen gonosz (akár sértő) kérdés fogalmazódik meg bennem: kinek volt az az igen eredeti ötlete, hogy egy keresztény hadjáratot meditációs és teátrális filmapparátussal megmozgatva egy természetbúvár dokfilmmel ütköztessen? Mert amennyire összetettnek hat ez a kérdés, annyira széteső maga a produkció.