A szegény ember Coen-élménye – Matt Shakman: Cut Bank

A párszáz lakosú kisvárosok a vidéki Amerika klausztrofób helyszínei. Sötét titkok, befásult rendőrök, kitörésről és újrakezdésről álmodozó lakók szolgáltatnak szökőévente elsőrangú földrajzi-lelki topográfiát egy-egy újabb pszichothrillerhez. Nyilván ebben a népszerű műfajtöredékben is – mint bármely másikban – azok az alkotók újítanak, akik a bejáratott toposzok vizuális vagy narratív takarékosságát emblematikus karakterek csendesen katasztrofális őrületével ötvözik, s a szűk mentális tér éjsötét tébolyából globálisan keserű pesszimizmust képesek közvetíteni. Tisztességes Stephen King-adaptátotoroknak és a Coen fivéreknek ez rendszerint sikerül.

Déli diszkomfort – David Gordon Green: Joe

Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.

Kockázatmentes üzlet – Geoff Moore, David Posamentier: Better Living Through Chemistry / Működik a kémia

Bevallom őszintén, hogy tíz-tizenöt nappal ezelőtt nem is hallottam Geoff Moore vagy David Posamentier nevét, de nem hiszem, hogy ezzel teljesen egyedül lennék. A semmiből feltűnt két újonc rendező – akik mindjárt a forgatókönyvet is jegyzik – ráadásul szinte mindent belesűrített első próbálkozásába, ami a kortárs indie-alkotóktól eddig elleshető. A keverék, ha nem is lett kifejezetten rossz, az eredetiségnek csak halvány nyomait hordozza. Ettől persze még lehetne kiváló film is a Működik a kémia, de a történet végén ismét csak az derül ki, hogy a jól összeválogatott klisék egymás után pakolása még nem helyettesíti a rutint.

Wall Street versus kisváros – Frank Capra: You Can’t Take It With You / Így élni jó, 1938

Az 1938-as Oscar duplán is megkoronázta Frank Capra és a Columbia együttműködését: négy éven belül a második, a stúdiónál készült Capra-film nyerte el a legjobb alkotásnak járó szobrocskát, a rendezőt magát pedig harmadszorra jutalmazta az Akadémia. Az Így élni jó hűen folytatja azon utat, amit a rendező (és állandó forgatókönyvírója, Robert Riskin) a két évvel korábbi Váratlan örökséggel elkezdett, és szervesen illeszkedik Capra a tradicionális amerikai értékrend és a kisvárosi polgári életforma dicsőítésére áldozott alkotásainak sorába.

Spleen-montázs – Richard Linklater-portré 1.

A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.