Történelem másképp: egy könyv a mozihíradókról – Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944

Barkóczi Janka a filmhíradók vizuális propagandájáról szóló kötetében egy olyan mozgóképes műfaj magyarországi történetét göngyölíti fel, amelyik mára már kihalt, legfeljebb az 1990-es évek magyarországi mozizóinak lehetnek emlékei róla, vagy Papp Gábor Zsigmond Budapest Retró (1998–2003) híradókat recikláló filmsorozatából ismerhetjük a műfajt. 

A cigányok nem repülnek – Lengyel Balázs: Lajkó – Cigány az űrben

Van abban némi morbid irónia, hogy pontosan Jurij Gagarin halálának ötvenedik évfordulóján írom ezt a szöveget. Tudjuk, hogy Gagarin volt az első ember a világűrben, aki csodával határos módon élte túl kozmikus küldetését. Vagyis hát nem, mindent vissza. Önök rosszul tudták, az első űrutazó nem az orosz pilóta volt, hanem egy magyar cigány srác, Serbán Lajos, alias Lajkó. Jól hangzik, nem?

„Az élet nehéz, de az embernek mindent át kell élnie. Még a saját halálát is” – Csép Sándor-portré

Csép Sándor a romániai magyar televíziózás egyik „atyja” volt, aki Bodor Pál mellett kezdte a tévés szakmát. Mindig is újságíró szeretett volna lenni, bár papfiúként  teológiát is tanult, majd filozófiát végzett. Nagyratörő, művelt, tájékozott volt, elveihez mindig hűen ragaszkodott, felelősségteljes és céltudatos volt. Mindezek  mellett azonban értelmes és érzelmes volt egyaránt. Ezen tulajdonságai a terepen is megmutatkoztak, megtalálta a hangot a tudóssal, színésszel, íróval éppúgy, mint a piaci kofával, vásárlóval, parasztemberrel. Munkásságával egyértelműen beírta nevét az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra történetébe.

Transzfilmánia 13. – Hawaii; 1945

Egy román film és egy magyar film. Kettébe tört emberi sorsokról. Az egyik egy korszak kezdetéről, a másik ugyanazon korszak végéről a szomszédos országban. Az egyik színes, a másik fekete-fehér. Az egyik giccses, a másik nagyszerű.

Díszköltészet és unalom – Pablo Larraín: Neruda

Történelmi szereplőkről életrajzi filmet készíteni rizikós dolog, az ilyesfajta filmek sokszor abba a hibába esnek, hogy túlságosan ragaszkodnak a saját maguk által gondolt mondanivalójukhoz, és teszik mindezt adott történelmi személy valós életrajzának a kárára (pl. Oliver Stone szinte bármelyik biopicje, de leginkább a Nixon), és legtöbbször ömlengős, saját fontosságában arrogánsan magabiztos, háromórás eposzok születnek belőlük.