A brit identitás sötét oldala – Az okkultizmus kultusza a 60-as, 70-es évek brit horrorfilmjeiben

A brit cenzorok sikeresen hárították a korszak trash-hullámát, így a szigetországot elkerülte például az exploitation-láz, a marginális azonban mégiscsak megtalálta a rendszer repedéseit és apránként beszivárogva tört utat magának. Az eredmény: a brit táj és általa a brit identitás minden korábbinál sötétebb arcát mutató horrorfilmek ciklusa.

Ripacsok – Sándor Pál: Vándorszínészek

A Vándorszínészek könnyedségében is nehézkes, szinte viccesen humortalan, és úgy egyáltalán energikusan semmilyen film, amit ugyan nehéz gyűlölni… ellenben közel lehetetlen szeretni.

Kilóg a lóláb – Herendi Gábor: Kincsem

A történelemi környezet és a címadó ló mindössze fűszerezés Herendi legújabb romantikus komédiájában, mely Kincsemmel ellentétben nem fog bevágtatni a történelemkönyvekbe – de legalább elmondhatjuk, hogy végre kitermeltük a hollywoodi blockbusterek kicsit sárgább, kicsit savanyúbb (és sokkal olcsóbb) magyar változatát.

Őfelsége paripája voltam – Mika Kaurismäki: The Girl King / A lánykirály

A lánykirály lovaglós jeleneteit nézve sikerült megfogalmaznom, hogy leginkább az okozza a filmmel kapcsolatos hiányérzetemet, hogy Mika Kaurismäki rendező nem tud lovagolni: egy fenékkel két lóra próbál felülni, és így természetesen egyikre sem sikerül. Ugyanis a szűk két órás játékidő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a film egyszerre mutasson be egy komplex történelmi háttérsztorit és egy nem kevésbé összetett személyiség fejlődését.

Drágám, jól áll neked a zombivér – Burr Steers: Pride and Prejudice and Zombies / Büszkeség és balítélet meg a zombik

A Büszkeség és balítélet meg a zombiktól nem kell többet várni, mint amit a címe sugall: egy klasszikus irodalmi mű szórakoztató mozgóképes kizsákmányolását, és akkor nem fogunk csalódni. Szerelmesfilm és zombihorror parodisztikus keresztezése: meghökkentő koktél, de meglepően jól fogyasztható – legalábbis mozivásznon.

Csipke és lapát – Alan Rickman: A Little Chaos

Alan Rickman 17. század végi francia tanmeséje úgy viszonyul a történelemhez, mint mondjuk a Gladiátor: némi felhajtás körül valós és fiktív személyek lendülnek mozgásba, hogy aztán a főszerepet nem is annyira a történet, mint a szabadon értelmezhető és masszívan metaforákba csomagolt üzenet kapja, lényegében mindhiába, hiszen az abszolutizmus korába helyezett nemek harca a mai néző számára immár nem sokat mond, bármily édesdeden is tálalják.