David Lowery legújabb remek filmjében könnyed, példás precizitással építi fel Robert Redford életútjának metaforáját a nyughatatlan, nyugdíjas bűnöző alakjában. A The Old Man & the Gun azonban több egyszerű nosztalgiázásnál és a színészikon előtti méltó főhajtásnál.
Hogyan jutottunk el odáig, hogy a szabad véleménynyilvánítás korában egyesek úgy vélik, hogy egy kalasnyikovval fejezhetik ki legcélratörőbben elveiket?
Gaspar Noé a sokkolás egyik nagymestere, akinek rendszerint sikerül provokálnia nézőit – és teszi ezt nemcsak vizuálisan, hanem érzelmileg is. Ha visszagondolunk eddigi filmjeire (az Egy mindenki ellentől kezdve a Visszafordíthatatlanon és a Hirtelen az ürességen át a Szerelem 3D-ig), mindegyikben találunk legalább egy olyan jelenetet, ami hatására megfordult a fejünkben, hogy felálljunk a moziszékből.
Papillonnak megint sikerült megszöknie a börtönből, de a Papillon mégsem mer elszökni a sematikus történetmesélési formáktól és inkább a biztonsági játékot választja.
Ciro Guerra és Cristina Gallego három évvel az igencsak méltató kritikai visszhangot kapott A kígyó ölelése után ismét mesterművet alkottak. Az átkelés madarai mozgóképes eposz a kolumbiai indiánok törzsi kultúráját megmérgező, aztán gyors és kíméletlen pusztulásra ítélő drogkereskedelemről.
A tengeralattjáró tereit vélhetően azért kedvelik a filmesek, mert szűk zárványa jó horror-placc, katonai miliője pedig politikai „színpada” is lehet egy szókimondó drámának. A 2000 nyarán robbanás következtében szerencsétlenül járt orosz Kurszk-legénység történetének filmváltozata egyszerre hordozhatná mindkét zsáner ígéretet, de inkább megelégszik a középszerrel.
A Kevin Spacey körüli szexuális zaklatási eljárások miatt csak majdnem három évvel a forgatás befejezése után került forgalomba James Cox filmje, ráadásul ezek után is csak kevés moziba jutott el. Ugyan az online stream-szolgáltatók, mint az Amazon Prime vagy az iTunes is felkarolták a sztorit, talán jobb lett volna, ha a végeredményt végül senki nem látja.
A Profil félelmetesen realisztikus betekintés a terrorizmus rendkívül aktuális világába egy brit újságírónő számítógépén keresztül.
Idén negyvenéves minden idők egyik legjobb börtönös mozija. A Billy Hayes egy évvel korábbi, azonos című nonfikciós könyvéből adaptált film kisköltségvetésű siker volt: a Columbia forgalmazta ugyan, de egy kis, azóta megszűnt és mindössze pár filmmel rendelkező stúdiócska készítette – kétmillióból, aminek tizenhétszeresét hozta vissza.
Mióta az izlandi Baltasar Kormákur átnyergelt a hollywoodi produkciókra, rajongói egyre azért drukkolnak, hogy végre az új körülmények között is bizonyítsa tehetségét. Az áttörést sajnos a Sodródás sem hozza el, éppen ellenkezőleg: a rendező pályájának egyik leggyengébb darabjával van dolgunk.
