Anyám könnyű rémálmot ígér – Rodrigo Sorogoyen: Que Dios nos perdone / Isten bocsásson meg nekünk

Rodrigo Sorogoyen neve nem ismeretlen a TIFF visszajáró közönsége számára. Ám annak, aki a 2014-ben díjnyertes Stockholm című filmje alapján ismét egy tipikusan spanyol, hajnali hangulatú, párkapcsolati-beszélgetős drámára számítana, csalódnia kell: az Isten bocsásson meg nekünk az utóbbi évek egyik legütősebb thrillere.

Soha, de soha már… – James McTeigue: The Raven / A holló

Roland Emmerich tavalyi „bravúrja”, az Anonymus után joggal gyanakodhat arra a néző, hogy most Edgar Allan Poe következik a legendás írókat demitizáló és/vagy akcióhőssé degradáló hollywoodi munkák sorában. De csak részben van igaza: A holló ugyanis nem feltétlenül akar irodalomtörténetet (át)írni, hanem bátran felvállalja fiktív, hétköznapi tucat-thriller mivoltát. Sajnos, pozitívumai ebben ki is merülnek.

A pszichothriller kiskorúsítása – Heitor Dhalia: Gone / Elveszett

Mikor az Alkonyat-széria és tinifilm-csatlósai már aszottra szívták a klasszikus zsánerek testét, hogy tinédzser-konfliktusokkal töltsék fel azokat, elkerülhetetlen volt, hogy a kiskorúsítási procedúra a szigorúan vett tinifilmek körén túlra is elérjen. Ezúttal az őrület témájával kacérkodó, nyomozós pszichothriller (Frantic / Őrület, Unknown / Ismeretlen férfi, stb.) vállalkozott egy sekélyesítő konfliktus-plasztikára.

Sikoly az Elm utcában – Wes Craven: My Soul To Take

A My Soul to Take az első film az 1994-es Rémálom az Elm utcában 7.: Freddy feltámad óta, amit az amerikai horrorfilm nagy veteránja, Wes Craven íróként és rendezőként egyszerre jegyez. A 71 éves horrorista ennek megfelelően újabb szerzői darabbal gazdagította a tini-slasher zsánerét, viszont filmje ezzel együtt is túlságosan hasonlít a Rémálom az Elm utcábanra és a Sikolyra – pusztán hatásában marad messze mögöttük.