Nyíl-vánvaló – Kaszás Géza: A lovasíjász

Ha elszántad magad, akkor „élj úgy, ha lepörög előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni”, de aztán ne csodálkozz. A lovasíjász például pont egy ilyen élet le- és felpörgetése. Már csak az a nagy kérdés, hogy érdemes-e végignézni.

Dózi és az emberek – Ferenczi Gábor: Overdose – Vágta egy álomért

Készült már róla rajz, szobor, festmény, több tévéműsor – legrészletesebben Kepes András foglalkozott a témával a Különös történetek című sorozat keretében – , de Overdose figurája filmre is kívánkozott. Ferenczi Gábor filmrendező és alkotócsapata egészestés dokumentumfilmben állít emléket az idén szeptemberben visszavonult versenyló pályafutásának. Overdose alakja azonban csak ürügy.

Excelsior! – David O. Russell: Silver Linings Playbook / Napos oldal

Állíthatták már trófeás polcukra a legjobb filmnek járó Oscar-díjat beteg főszereplőről készült drámák producerei megérdemelten is (Száll a kakukk fészkére), és kevésbé megérdemelten (Becéző szavak) is. Az idén nyolc kategóriában jelölt Napos oldal producerei talán nem fognak ennyire örülni, de a (mellék)szereplők egészen biztosan. Szobrocska ide vagy oda: a néző elégedett mosollyal és maradandó filmélménnyel távozhat a moziból.

Kiutak keresése – David Mamet: Redbelt

Valamilyen oknál fogva David Mamet filmjei rendre elkerülik az itteni mozis és dvd-s filmforgalmazók figyelmét, pedig Mamet talán a kortárs Hollywood egyik legeredetibb és legtudatosabb alkotója, legyen szó akár forgatókönyvírásról, akár rendezésről. A Redbelt, hasonlóan a rendező jobb filmjeihez, ugyanazt a fegyelmet és szigort hordozza magán, amit már A gyilkossági csoport (Homicide) is 1991-ben.

A szárnyaló bokák balladája – Hugh Hudson: Chariots of Fire / Tűzszekerek, 1981

Az 1982-es Oscar-gálán Colin Welland színész-író felhágott a színpadra és a Tűzszekerek forgatókönyvéért járó szobrocskát az azóta sokat hangoztatott „jönnek a britek” („the british are coming”) kijelentés kíséretében emelte a magasba. Pillanatnyi elfogultságában kiejtett figyelmeztetése jóslatként nem állta meg a helyét, hiszen a későbbi években a britek inkább már csak jövögettek.1 De ha ott voltak, taroltak.

Megéri győzni – John G. Avildsen: Rocky, 1976

Az 1976-ban a legjobb filmnek (és rendezésnek) járó Oscar-díja(ka)t besöprő Rocky könnyű szülésnek számított. A film – hollywoodi mércével – viszonylag kevés pénzből (kb. 960 000 dollár) készült és nagyot durrant. Megfelelt a közönség ízlésének, és a mai napig élesztgeti (s egyben rombolja) saját kultuszát: 4 évtized alatt 6 részt is megélt sorozattá nőtte ki magát.

Vígjáték a nyomorból – Uberto Pasolini: Machan

A Machan a bankárból lett, őszülő és kopaszodó, Oscarra is jelölt producer első saját rendezése. Nem is rossz próbálkozás, sőt: mindjárt Velencében mutatkozhatott be vele. Olasz nevével – aminek nincs köze ama nagy mesteréhez – Uberto Pasolini legutóbb Srí Lankán vágott bele valós alapú filmes projektjébe.

Ugrás – a semmibe – Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér

Hajdu Szabolcs harmadik és Szemle-díjas nagyjátékfilmjének témája, ahogy mondani szokták hálás, és ez nem csak filmes, de egészen tág mozgóképes körökben is evidencia. Ahol van testmutatvány, bravúr, ugrás, akár jól sikerül, akár nem, izgalom is van, amit a Fehér tenyér esetében az is fokoz, hogy profi tornászokat látunk mozogni – a szerepek nagy részére a tornászgyerekek mellett Hajdu olyan hivatásos sportolókat kért fel, mint Orion Radies, Silas Radies, Hajdu Zoltán Miklós, illetve a világbajnok Kyle Shewfelt. Ez olyan tényező, amely eleve megszab bizonyos határokat a színészi játék és így a narráció, a képi világ, a stílus tekintetében: kevés a szöveg, visszafogott a látvány, és van némi dokumentarista felhang is.