Gyújtópontőr – A 90 éve született Zolnay Pál portréja

A gyújtópont az a „hely” a kamerában, ahol a gyűjtőlencse által megtört, homorú tükrön visszaverődő fény egyesül. Zolnay Pál filmjeiben elvontan soha nem ezt a pontot, hanem a visszaverődést, a fény útját figyelte. Számára a film folyamat volt, egy állandóan születő mozgóképvers.

Az emlékezés útvesztői – Alain Resnais-portré 1.

Ha visszatekintünk Alain Resnais hátrahagyott életművére, akkor azt találjuk, hogy ezek a filmek jelentős stilisztikai és műfaji változatosságot mutatnak a dokumentumfilmtől a fikcióig, a mentális utazástól vagy a melodrámától a sci-fi, a vígjáték vagy a musical világa felé kacsintgató alkotásokig. Mégis nehezen lehetne találni még egy olyan rendezőt, aki ennyit foglalkozott volna az idő és emlékezés kérdésével, mint ő.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 2.

Az Országúton sikerét követően Fellini még egyszer visszatér a melodrámai szerkesztésmódhoz (Cabiria éjszakái), majd Az édes élettel végleg maga mögött hagyja a poszt-neorealizmust. Az édes élet és a Nyolc és fél modernista mesterré avatják a rendezőt, aki karrierjének csúcsára jut.

A hétköznapi őrület meséi – Darren Aronofksy-portré 1.

Meglehet, filmográfiája csupán öt tételt számlál, az idén negyvennégy esztendős Darren Aronofsky a kortárs amerikai függetlenszektor egyik legeredetibb szemléletű rendezője. Filmjei minden esetben egyedi formakinccsel bírnak, tematikus magjuk viszont jórészt azonos: erkölcsi vagy egzisztenciális homályzónában rekedt hősökről, vágy és realitás, idea és test, dicsőség és hübrisz ellentétéről regélnek.

Török vidéki anziksz – Nuri Bilge Ceylan-portré 1.

A kortárs török filmet leginkább Ferzan Özpetekkel és Fatih Akinnal szokás azonosítani, pedig ők hazájuktól távol (Olaszország, Németország) alkotnak, a nemzeti török filmről azonban alig-alig hallani. A kétezres évek elején ez megváltozott, a „kivándorolt” mozisok mellett egy új generáció lépett színre. Ennek a nemzedéknek egyik legkiemelkedőbb török alkotója Nuri Bilge Ceylan.