/

Erdély mozgóképes öröksége. A Filmtett ismeretterjesztő websorozata

Sorozatunkban az immár több mint százéves kolozsvári filmkészítés kezdeteiről lesz szó, ami nem kizárólag, de leginkább egy személyiségnek köszönhető: Janovics Jenőnek. Színész és rendező volt, amikor a Lumière fivérek találmánya megjelent Erdélyben, és ő azonnal felkarolta: művészi és üzleti lehetőséget egyaránt látott benne.

Az első részben személyiségének két oldaláról lesz szó: Zakariás Erzsébet színháztörténész a színházi ember Janovicsról, Zágoni Bálint filmtörténész pedig a filmes Janovicsról beszél.

A százéves kolozsvári mozizás kezdeteit feltáró sorozatunk második részében a filmkultúra szentélyeivel, a moziépületekkel fogunk megismerkedni a Korzo egyesület jóvoltából. Van köztük ami nemrég még mozi volt, de olyan is van, aminek már csak hűlt helye van – és olyan is, amiben még mindig működik filmszínházként, ha nem is mindennap.

A sorozat harmadik részében a (sajnos alig maroknyi) fennmaradt kolozsvári némafilmek helyszíneit kerestük fel, megpróbáltunk néhány beállítást rekonstruálni ott, ahol volt szerencsénk ugyanazt az épületet vagy helyszínt valamennyire érintetlenül megtalálni. És ott is, ahol nem.

Ideje szétnéznünk a jelenben is: kolozsvári vagy Kolozsvárhoz kötődő filmkészítők vallanak arról, hogy alkotóként mit jelent számukra ez a szellemi örökség, és hogy mennyit lehet ebből a mába átmenteni.

Ismeretterjesztő websorozatunk utolsó részében fiatal színházi rendezőkkel – Visky Andrej, Botos Bálint, Albu István – néztünk meg egy késői Janovics-filmet, a Világrémet, ami után film és színház viszonyáról, Janovics kettős énjéről, a rendezői és színészei munka kettősségéről beszélgettünk velük.