Rose Byrne

Sacha Baron Cohen régóta várt új filmje szakít az előző három mockumentarista stílusával, és egy kanonizációs próbálkozás eredményeképpen „rendes” narratívája van. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne röhögni rajta.  

Egy korábbi elit ügynök kettős küldetésre indul: meg kell mentenie egy kínai lányt a Triádoktól, és egy széfkombináció segítségével túl kell járnia az orosz maffia, korrupt New York-i elöljárók és a Triádok eszén is.  

Szilveszter éjszakáján az ünneplő városban egy izgatott férfiember próbálja eljátszani a „hirtelen közbejött” tervváltoztatás spontaneitását, hogy mit sem sejtő kedvesét még jobban meglepje a pontosan kigondolt és káprázatosra fabrikált leánykéréssel. Megható mondatok a kivilágított erkélyen; igen! – rebegi az ifjú ara. Csillogó szempárok, felemelő zene, révbe ért életek. Vége. Így, vagy a téma hasonló variációjával mutatja be a szerelem mindent elsöprő győzelmét az átlag romkom. Csakhogy a kihívás valójában ezután kezdődik. Az Ötéves jegyesség a mézeshetek hormondömpingje utáni hétköznapok izgalmáról, az együttmaradás útvesztőiről, és a szerelem fenntartásáról szóló keserédes komédia.  

A franciák válasza a Precious – A boldogság árára és a Winter’s Bone – A hallgatás törvényére: kisrealista tereptanulmány a családon belüli bűnelkövetésről, a párizsi társadalom mélyrétegeiről, a rendőrség gyermekvédelmi munkacsoportjának magánéletéről és mindennapos harcairól. Az igazmondás délibábját hajszoló Maïwenn filmje – habár húsbavágóan valósághű – sajnos túl sokat markol, és keveset fog.  

Az utóbbi években Tim Burtonnel igencsak elszaladt a ló. A rendező ’80-as, ’90-es évekbeli, sötét humorú, groteszk anti-tündérmeséivel (Beetlejuice, Ollókezű Edward) görbe tükröt tartott közönsége elé. Manapság inkább azzal van elfoglalva, hogy saját egyedi világát egyszerű és közhelyes, buta popcorn-mozivá változtassa át.  

Joss Whedon grandiózus szuperhős-tablója évek óta közbeszéd tárgya, a hosszúra nyúlt várakozás kultuszt és nem kevés rejtélyt szőtt köré, és nem utolsósorban a benne összegyűlő hősök egyéni felvezető-filmjei is szították a sóvár vágyat a nagyérdeműben, ahogyan azt kell. Szerencsére mindez nem volt hiábavaló, és a magas elvárások ezúttal igazi minőséggel találkoznak: a Bosszúállók értő műgonddal vezényelt akcióbomba, ráadásul a karakterkezelés terén is dicséretesen teljesít – A sötét lovag és az X-Men: Az elsők mellett a legjobb szuperhős-film, ami mozikba került az utóbbi években.  

Két barát úgy dönt, közösen vállalnak gyereket, ám megtartják plátói kapcsolatukat, így kerülve el a gyerekek a romantikus párkapcsolatokra mért hatásait.  

Gabriel Achim elsőfilmes rendező frissen bemutatott produkciója arra enged következtetni, hogy a román újhullámban már nehezen lehet kiemelkedőt alkotni: az egy évtizede élő irányzat lehetőségei már javarészt ki lettek aknázva, és az utóbbi filmeknél már érezni, hogy egy lére megy minden, bevált recept szerint, kockázatok nélkül.