Ha rosszabb lenne, jobb lenne – Julius Avery: Overlord

Ritkán történik meg az, hogy a moziban ülve azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ez a film valamivel rosszabbul lenne színészileg kivitelezve, esetleg értékelhetetlenül vágva vagy hangkeverve, mert akkor érteném. Érteném, hogy mit keres ez a történet a vásznon, ha valaki adott volna rá pár tízezer dollárt, de így, hogy J.J. Abrams producerkedésével fémjelezve fut ki a multiplexekbe szerte a világon, nem értem, hogy mi ez, és hogy mi szükség volt rá.

Kockázatok és mellékhatások – Cary Fukunaga, Patrick Somerville: Maniac

Cary Fukunaga és Patrick Somerville jó ismerősei lehetnek a sorozat-bindzselőknek, hiszen a True Detective és A hátrahagyottak is elég markáns nyomokat hagyott a maguk műfaján belül. A két író-producer közös produkcióját ezúttal a Netflix vette a szárnyai alá és a tízrészes alkotás szerencsére a céget mostanában jellemző hit or miss politika jobbik oldalán landolt. A Maniac néha egy átlag feletti sci-fi-történet, máskor meg inkább olyan, mint amikor mindenféle hülyeséget összeálmodunk egy kiadós családi ebéd utáni szundi alatt, de mindenképp megéri leülni elé.

Dehogyis Star Wars-utalás… – Jennifer Yuh Nelson: The Darkest Minds / Sötét elmék

Talán erőset mondok, de a kutyafáját! Hogy lehet az, hogy elég egy young adult-könyvszéria darálóján átgyúrni egy történetet, majd vászonra adaptálni úgy, hogy szinte egy az egyben ugyanazt a filmet kapjuk vissza, csak éppen bántóan egyszerű közhelymasszává silányítva egy réges-régi történetet – és ez ne minősüljön plágiumnak?

A hangya, a tücsök és a darázs – Peyton Reed: Ant-Man and The Wasp / A Hangya és a Darázs

Thanos univerzumrengető monodrámája után a Marvel fejesei is érezhették, kell ide még valami, mielőtt az egész, könnyedségéről és humoráról híres moziverzum túl komollyá és súlyossá válna. Szerencsére mostanra már annyi viszonylag jól kidolgozott főhős és mellékszereplő áll mozis bevetésre készen Marveléknél, hogy lazán előránthatják valamelyiküket az epikus filmek közötti szünetben.