/ /

Gál Andrea: And here’s to you, Mrs. Robinson. The Graduate / Diploma előtt (Mike Nichols,1967)

[Kritikaíró pályázat] A Diploma előtt (The Graduate) egy ikonikus, korszakalkotó, Oscar-díjas, 106 perces csoda a hatvanas évekből, a „legek egyik legje” – ilyen és hasonló nagy szavakkal találkoztam szinte minden kritikában, recenzióban és méltatásban.  Ami igazán mérvadó lehet az az, hogy egy film mivel érdemli ki ezeket a jelzőket. Kétszeri megtekintés után a következő három szempontot tekintettem mérvadónak: a filmezési technikák, avagy mit hogyan mutat meg, a dialógusok, avagy miről mit és hogyan mond el, és főként a színészi játék, avagy hogyan szerepel az akkor éppen harminc éves Dustin Hoffman egy friss diplomás szerepében, és hogyan alakítja Anne Bancroft a saját életébe belekeseredett, de kétségtelenül vonzó idősebb csábítót.  

Gál Andrea: And here’s to you, Mrs. Robinson. The Graduate / Diploma előtt (Mike Nichols,1967)

A film Charles Webb 1963-ban publikált The Graduate című regényére épül. A párbeszédek szellemességét a köztudatban mégsem az írónak, hanem a két forgatókönyvírónak (Calder Willingham és Buck Henry) tulajdonítják, annak ellenére, hogy egyes esetekben szó szerinti egyezés van a könyv és a film szövege között. A már-már szállóigévé váló „Mrs. Robinson, ön el akar engem csábítani!” („Mrs. Robinson, you’re trying to seduce me!”), majd az erre érkező replika: „Szeretnéd, ha elcsábítanálak?” („Would you like me to seduce you?”) csak egy kiragadott példája az egész filmet jellemző fanyar humornak. Egy hasonlóan jól megszerkeszett és a megfelelő pillanatban csattanó szóváltás hangzik el Ben és Mr. Robinson között is, amikor az előbbi szabadkozni próbál a feleséggel létesített viszony miatt: „Hallgasson rám! Ami köztem és Mrs. Robinson között történt, az egy semmiség. Nem jelentett semmit. Akár egy kézfogás, semmi több.” („Listen to me. What happened between Mrs. Robinson and me was nothing. It didn’t mean anything. We might just as well have been shaking hands.”) Erre a távozni készülő, felszarvazott férj válasza: „Megbocsáss, de én most inkább nem fognék kezet veled!” („You’ll pardon me if I don’t shake hands with you!”) A Webbtől származó humor a társadalmi kritika legszembetűnőbb eszköze, végső soron pedig ennek rendelődik alá az amerikai mintapolgári élet és az emberi gyarlóságok ironikus-parodisztikus ábrázolása. A film egy olyan halvány, egzisztenciális kérdésekkel foglalkozó fonalat is megmutat, amely a film értelmezési lehetőségeit jelentősen kitágítja. Ebben a kontextusban a következő kulcsfogalmak jelenlétét érzem nagyon erőteljesnek (és nagyjából ebben a sorrendben): illúzióvesztés (az egyetemi diploma önmagában még nem változtat semmin), tanácstalanság (a jövőt illető tervek teljességgel hiányoznak), kiábrándultság (az egyetlen evidencia az, hogy a szülők mintája nem követhető, sem Mr. McGuire tanácsa, miszerint a műanyagban van a jövő), tettetés (figyelmen kívül hagyása mindannak, ami elkerülhetetlen) és vágyakozás (kielégülés, elismerés, megerősítés, szerelem vagy miegymás után).

Az alkotás, technikai szempontból az 1950-es és 60-as években fellépő francia új hullám (la nouvelle vague) továbbgondolása, noha az igazán forradalmi, a nézői naivitást is megbolygató önreflexív jelleget Mike Nichols rendező a megszokott hollywoodi köntösbe burkolta. Benjamin Braddock (Dustin Hoffman) egy-egy jelenetben hosszasan, elmerengve bámul a kamerába, mintegy farkasszemet néz a közönséggel, jelzi, hogy a film nem több egy mesterséges konstrukciónál, de ennél tovább nem merészkedik. Szinte groteszk és szinte röhejes, amikor a „felnőtt” Ben az ajándékba kapott búvárszerelésben apjának munkatársai előtt parádézik, ugyanakkor technikai szempontból egy bravúros jelenet: egyszer a cirkuszi porondmester apa harsány szövege, máskor Ben erőltetett lélegzetvétele hallható, egyszer egy tágabb, a medence körüli tér látszik, máskor kizárólag a víz, Ben búvárszemüvegének keretei között. A nézőpontok ilyen módon végbemenő kettészakítása azzal jár, hogy a  film beenged egy, a szereplőhöz nagyon közeli pozícióba, kizár a külvilágból és elszigetel tőle, tehát részben megingatja a nézői pozíciót. Lehet élvezni vagy utálni, de szintén a francia hatásnak köszönhetőek a  hosszan kitartott, ezáltal statikussá váló snittek, amelyek elsősorban a film második részének jeleneteit jellemzik. Többek között Elaine Robinson (Katharine Ross) „üldözése” is ilyen, hiszen hosszú perceken keresztül Ben 1966-os Alfa Romeo Spider sportautója és a Simon and Garfunkel által szolgáltatott háttérzene kapja meg a főszerepet.

A két főszereplő, Benjamin és Mrs. Robinson kapcsolata az első közös jelenettől ambivalens. Az elhangzó párbeszédek dinamikájában, illetve a valós párbeszéd hiányában egyszerre érezhető az anya-gyerek, a beavató-beavatott, a tanár-tanuló és az egyenrangú szeretők közti viszonyrendszer. Az esetek többségében az idősebb nő uralja és irányítja, néha kioktatja a fiatal szeretőt, míg Ben karaktere a kisfiús naivitás, a zavar, a hebegés-habogás és a vágy tökéletes egyvelege. Ben és Elaine kapcsolatában azonban egy fordított hierarchia érvényesül. A film zárójelenete, a romantikus filmekbe illő menyasszonyszöktetéssel, ugyanakkor az akciófilmekbe illő mozgalmassággal (Ben egy kereszttel hadonászva próbálja visszatartani a felbőszült násznépet és a Robinson szülőket) tovább fokozza a helyzet abszurditását. A busszal menekülő Ben és Elaine gesztusai és mimikája mindent elárul: a szökés eufóriája gyorsan elillan, a mosoly eltűnik az arcokról és a bizonytalanság veszi át a helyét, ugyanaz a tehetetlen közöny, amely Ben kifejezéstelen arcán már az első filmkockán látható volt.

Címkék

gál andrea, kritikaíró pályázat 2012