/ /

Gál Andrea: Érzelem és kereskedelem. Loverboy (Cătălin Mitulescu, 2011)

[Kritikaíró pályázat] A román filmipar törekszik, reklámozza magát és díjakat nyer. Utóbbi évtizedének termékei nagyrészt azt a célt szolgálják, hogy a „szomorú valóságot” minél autentikusabban adják át/el a hazai és a külföldi nézőközönségnek. A filmnek provokálnia kell, ki kell a nézőt mozdítania a vörös bársonnyal bélelt moziszékből, meg kell mutatnia a valós társadalmi problémákat – a kérdés csak az, hogy meddig feszíthető ez a tematika mielőtt az egész  produkció túlzásokba esne, vagy ellenkezőleg, kiüresedett klisévé válna. A román filmek görbe tükröt állítottak a diktatúrának, az egészségügyi  rendszernek, az ortodox egyháznak, most pedig a prostituáltakkal űzérkedő „loverboy”-nak.

Kép a Loverboy című román filmből

Cătălin Mitulescu 2011-es, Loverboy című alkotása úgy pergeti le ezt az alapvetően megrázó és tragikus történetet, hogy még véletlenül se csaljon könnyeket a nézők szemébe. Nem a tárgyilagosság az, ami ennyire letisztítja a filmet, hanem az egyes filmkockákból áradó egyhangúság és nemtörődömség, az az érzés, hogy amit látok, az így van a valóságban, és nincs mi ellen lázadni, nincs amiért akadékoskodni. Ugyanaz a természetesség, amivel Luca Simion (George Piştereanu) és „barátai” a saját prostitúciós hálózatukat működtetik, jellemzi a filmet a minimáldialógusoktól a jelenetek megrendezéséig, mígnem a néző is azt érzi, hogy itt semmi rendkívüli nem történik. Hiszen mi sem természetesebb, mint elcsábítani a kisvárosi „loverboy” kigyúrt testétől és macsós kisugárzásától megszédült nőket (vagy inkább lányokat?), felkészíteni őket a „feladatra”, majd áruba bocsájtani szolgáltatásaikat az olaszországi prosti-piacon. Az alapul szolgáló történet főszereplője, Luca, egy Konstanca melletti kikötőváros 20 éves aranyifja, aki szabadúszó kerítőként helyi lányokat csábít el, majd felkészíti őket a prostitúcióra. Az elcsábítási folyamat rafinériájához az is hozzátartozik, hogy a lányokat nem kell kényszeríteni, hiszen önként, mintegy önfeláldozóan vállalják a degradáló szerepet. Ezt a szabályosan kattogó gépezetet Veli Toader (Ada Condeescu) felbukkanása akasztja meg, ugyanis Luca  beleszeret a lányba és nehezére esik elengedni (nemhiába csendül fel szinte minden találkozásuk alkalmával a Florin Salam-féle aranysláger, a Nu te las). Az így megkonstruálódó alaptörténetet három kisebb szál egészíti ki: a Luca és nagyapja viszonya, Veli apjának közbeavatkozási kísérletei, illetve az eredménytelen rendőri nyomozás.  

A jól jövedelmező vállakozásnak nem a pénz az egyetlen mozgatórugója. A kikötővárosban a mindennapok végtelenül unalmasak, a manele ritmusára felnőtt fiatalok pedig olyan szórakozási lehetőségeket keresnek, amelyek kiszakítják őket ebből a punnyadásból: luxusautóikkal versenyeznek a híresen rossz román utakon, grillpartit csapnak a tengerparton, baldachinos nyugágyakat bérelnek ki alkalmi kapcsolatokra, miközben az éppen aktuális csábítások egyszerre küzdenek a baljós szülői intelmekkel és saját vágyaikkal. „Vigyél haza!” („Să mă duci acasă!”) – ez az a mondat, amely előbb-utóbb szinte minden női szereplő szájából elhangzik, s úgy alapozza meg a szereplők közti viszonyok dinamikáját, hogy közben tökéletesen összegzi a film legemlékezetesebb kockáit is:  mire a lányok rájönnek, hogy Luca és a többi srác igazi rosszfiúk („Ştiu ce eşti. (...) Eşti rău!”, „Uneori parcă intră ceva rău în tine, parcă eşti nebun...”), és ki akarnak szállni ebből a játszmából, már alárendeltjei a „loverboy”-nak, tőle függnek. Felvetődik az a kérdés, hogy milyen jelentése lehet a hatalom szónak egy olyan környezetben, ahol Luca helye le van szögezve a hierarchia legfelső fokán és sem őt, sem a „vállalkozását” nem mozdíthatja ki onnan semmiféle autoritás: sem a rendőri, sem a védelmező apai (bár mindkettő próbálkozik). Ezt a hatalmi pozíciót egyedül a megnyilvánulási formáinak a kicsinyessége és röhejessége képes aláásni: a hatalomfitogtatás „szép” példái azok a jelenetek, amikor Luca unalmában biciklijével vagy robogójával parádézik a tömbháznegyedben, a beteg nagyapját arra kényszeríti, hogy egy cigiért cserébe csúnya szavakat ismételgessen, vagy  éppen késdobálásra tanítja a negyedbeli gyerekeket.

A színészi játék szempontjából is Lucanak (vagyis George Piştereanunak) kellene uralnia a helyzetet, hiszen szerepéhez hozzátartozik a felpumpált egó és a fapofa, azonban nem mindig sikerül a szituációhoz igazítani ezt a különleges figurát. Bár valószínűleg rendezői utasításra teszi, de kifejezetten zavaróak a filmnek azok az üres jelenetei, amikor a szépfiú Narcisszus módjára szemléli magát a tükörben, vagy éppen monoklit fest magának. Ezek az epizódok ráerősítenek ugyan a macsó klisére, de túlságosan megszakítják a film kontinuitását. Veli (azaz Ada Condeescu) ezzel szemben tökéletesen alakítja a kezdetben naiv és ártatlan lányt, majd az önfeláldozásra képes „érett” nőt. Luca és Veli viszonyának kibontakozása egy adott ponttól a hollywoodi romantikus filmek forgatókönyvét idézi: az imádott „loverboy” kihasználja a lányt, majd érdektelenné válik vele szemben, de megbánja tettét és bocsánatot kér, mitöbb királylánynak titulálja a nőt és ő kezdeményezi a békülést. Ezután mégis előtör a férfi titokzatos énje, akinek kimondhatatlan gondjai és kifizetetetlen adósságai vannak, de ebbe, csupa figyelmességből, nem akarja beleavatni a nőt is. Ezzel azonban kiprovokálja a nő önzetlen segíteni akarását. Ezen a ponton megszakad a sémakövetés, hiszen jelen esetben jóval nagyobb a tét, a szerelmi csalódás helyett a finom rávezetésre, de önként vállalt prostitúció, amelyből kitörni később már nem, vagy csak még nagyobb csalódások árán lehet. Ha ezen a ponton érne véget a történet, akkor egy valószerű esemény művészien megfilmesített változata lett volna. De nem, egy lépéssel tovább megy, hiszen Luca rájon, hogy akaratlanul is közelebb engedte magához Velit, mint kellett volna, s a szigorúan üzleti ügy ez alkalommal személyessé vált. Talán ezzel a végkifejletben előtolakodó Pretty Woman-effektussal érdemli ki a film a gyakran emlegetett romantikus dráma titulust, amit ebben az esetben egyáltalán nem érzek indokoltnak.

Címkék

gál andrea, kritikaíró pályázat 2012