/ /

Lovassy Cseh Tamás: Film, amely nem tesz igazságot. Bergendy Péter: A vizsga (2011)

[Kritikaíró pályázat] Felütöm gyorsan A magyarok krónikája lexikont, mert újra itt egy történelmi filmnek tűnő alkotás, nevezetesen Bergendy Péter A vizsga címűje. Kommunista diktatúra rögtön '56 után, besúgók és tartótisztek, Pacsirta rádió, zománccsengő és kockabútor – ezek ugranak be az előzetest nézve és úgy érzem, hogy jó lesz felkészülni erre a filmre. Aztán tévedek: bár az előbb felsoroltak nem maradtak el, a tavaly bemutatott filmdráma mégis leszámolt a magyar filmgyártás néhány hagyományával. Például nem törekedett a történelmi valóság monumentális ábrázolására, ahogy tette azt Goda Krisztina Szabadság, Szerelemje és nem merült el a szocialista lélektan mélyenszántó boncolgatásában sem, ahogy azt a Szilágyi Andor rendezte Mansfeldben láthattuk. A vizsga sokkal inkább egy szórakoztató thriller, mely mindössze felhasználja a forradalom utáni magyarországi viszonyokat, hogy egy, a magyar filmektől szokatlanul pörgős, jól komponált kilencven perccel ajándékozza meg nézőit.

Lovassy Cseh Tamás: Film, amely nem tesz igazságot. Bergendy Péter: A vizsga (2011)

1954. december 24-ét írunk. A szovjet csapatok újra megteremtették a „békét” Budapest utcáin, a város karácsonyozni készül. De nem mindenki! Az újraszerveződő Államvédelmi Osztály (ÁVÓ) soha nem pihen: meg kell bizonyosodnia tagjai lojalitása felől. Ennek érdekében egy vizsgán kell átesnie minden beszervezettnek, a dolog pikantériája mindössze annyi, hogy erről a megmérettetésről a vizsgázó nem tudhat meg semmit. Így Jung Andrásnak (Nagy Zsolt) sincs tudomása arról, hogy felettese, Markó Pál alezredes (Kulka János), és Kulcsár Emil (Scherer Péter) vizsgabiztos a szemközti házból figyelik és lehallgatják. Ebből az alaphelyzetből kel életre az igazi akció, mikor megjelenik Éva (Hámori Gabriella), az egykori '56-os szabadságharcosnak beállított, ám valójában – titkon – szintén beszervezett ügynök, aki nem mellesleg Jung András szeretője. Mikor Jung tudomást szerez Éva forradalmi múltjáról, döntenie kell szerelem és párthűség között. Ám eddigre a nagy tapasztalattal rendelkező Markó Pál is az események csapdájába kerül, megpróbál segíteni a fiaként szeretett Jungnak és dekonspirálja a vizsgát, melyet aztán megpróbál titokban tartani. Nem tudta persze, hogy őt is megfigyelik, így még aznap este menesztik tisztségéből.

Bergendy Péter díszletként használja az ötvenes évek korszellemét. Egy valamikor létező világ romjai közé helyezi figuráit, akiket aztán bámulatos precizitással mozgat. A nézőnek  nincs lehetősége leválni a filmről, az események olyan gyorsasággal követik egymást. Leginkább a hollywoodi thrillerek juthatnak eszünkbe, aminek ez esetben azért örülhetünk, mert A vizsga egy viszonylag új színt hozott a magyar filmgyártás életébe: nem bonyolult idősíkok szimbolikus rétegződését kell megfejtenünk, mindössze el kell engednünk magunkat és hagyjuk, hogy a történések magukkal sodorjanak. Folyamatosan változó emberi viszonyokkal találkozunk: akik látszólag jó barátok, hamar egymás ellenségeivé válnak, akik nemrég még megbíztak egymásban, egy pillanat múlva már nem mernek hátat fordítani a másiknak.

Hatalom és erőszak uralja a képsorokat, a dinamizmus mégis tompítja ezt a kegyetlenséget. Ami pedig átszűrődik a filmen az nem más, mint a létbiztonság hiánya, a tény, hogy soha nem tudhatod, kit kell megfigyelned és ki figyel meg téged is. Ehhez pedig nem kellettek monumentális díszletek: elég volt egy jó forgatókönyv és néhány kiváló alakítás. Nagy Zsolt színészi alakja alapjáraton egy szimpatikus, szerethető figurát feltételezne. Ezért is furcsállottam egy besúgó szerepében, ám pozitívan csalódtam: kegyetlen precizitással alakítja a tartótisztet, mikor a konspirációs lakásban egyenként fogadja a jelentéstevőket és hiteles képet ad a sarokba szorított megfigyelt áldozatról is, mikor megtalálja otthonában a beszerelt poloskákat és világossá válik számára, hogy minden lépéséről tudnak.

Kulka János játéka Spiró György egy elhangzott mondatát juttatta eszembe: jogosan beszélünk saját fájdalmunkról, de nem tudhatjuk, hogy a szovjet megszállók mit érezhettek. És Kulka egy alezredes emberi arcát is megmutatja mindamellett, hogy ennek a rettenetes állami gépezetnek igen meghatározó eleme. A figura komplexitása körbelengi az egész film szerkezetét, hiszen a Nemzeti Színház színésze olyan mélységeit (és magasságait) tudja bemutatni Markó Pálnak, melyek elmossák a határt jó és rossz között: bár megkínozza és megégeti az egyik kihallgatott kezeit, gondoskodik róla, hogy kerüljön egy játékpisztoly, karácsonyi ajándék gyanánt.

Scherer Pétert, nem meglepő, ismét a „kisember” szerepében látjuk. Ám ez a figura sem ennyire egyértelmű, hiszen Kulcsár Emil látszólag kiszolgáltatott személy, akinek ráadásul a kislánya kórházban van, de a film végére kulcspozícióba kerül, sorsok függnek majd tőle, melyet „becsülettel” ki is használ. A feltörekvő karrierista vonásait hordozza magán úgy, hogy közben nem is sejtjük, milyen messzire fog elmenni a hatalom megszerzéséért ez a látszólag ártalmatlan édesapa.

Bár A vizsga egy erőteljesen maszkulin világot mutat be, Hámori Gabriellának mégis sikerül ízelítőt adnia azokból a „női praktikákból”, melyekkel becserkészi a mit sem sejtő Jungot.

Van tehát egy új magyar film, amelyik nem akar igazságot tenni jó és rossz között, hiszen – ha ezen az úton indulunk el – a filmben felvonultatott figurák túlnyomó része mind „rossz”, vagyis az ÁVÓ kötelékében dolgozik. De egy ilyen zárt rendszeren belül is vannak törésvonalak, léteznek árnyalatok, és Bergendy Péter erre hívja fel a figyelmet. Ezen túlmenően pedig szórakoztat, felkelti a néző érdeklődését és fenntartja a feszültséget. Az egymást követő jelenetek gyorsasága feledteti a fel-fel bukkanó hiányosságokat, mint például a teljesen üres utcákat, melyek néha azt az érzetet keltik, hogy egy videojáték díszletei közt bolyonganak a szereplők. Nem foglalkozunk azzal sem, hogy néha első-kezes rendezői megoldásokkal találkozunk (mint amikor egy Duna-parti fa mögött rejtőzik el a két ügynök, hogy Jung észre ne vegye őket), mert egyvalami válik igazán fontossá: hogy együtt éljünk, együtt lüktessünk a történettel. Erre pedig bőven van lehetőségünk, hiszen végre itt egy film, amely a szocialista Magyarországból ihletődött, de nem lett belőle sem pátoszos haláltánc, sem dohosodó múzeumi tárgy. 

Címkék

lovassy cseh tamás, kritikaíró pályázat 2012