/ /

Szabó Ádám: Barlangfilozofikus nosztalgia. Predator / Ragadozó (John McTiernan, 1987)

[Kritikaíró pályázat] Érdekes egyveleg John McTiernan filmje. Első blikkre egy átlagos B-kategóriás akciófilm, amelyben mindenki kedvenc osztrák testépítő-színész-kormányzója kap másfél órát, hogy mindenféle folyadékkal (vér, izzadtság, sár) borított tiszteletreméltó bicepszeit mutogassa és segítségükkel robbangasson, nyilazzon, bunyózzon, és (persze) lövöldözzön. Valamiért ugyanakkor mégis több lett ez a film, egy több mint két évtizedig (ezidáig az utolsó Ragadozó-film 2010-ben jelent meg) folytatódó saga első darabja, és az egyre nagyobb numerikus utótaggal rendelkező folytatások megjelenése és minősége bizonyítja az előd felsőbbrendűségét és azt, hogy több ez a film, mint az első (rossz CGI-os infravörös) látásra tűnik.

Az Ragadozó(k) sorsa mindenképpen összekapcsolódott az idők folyamán az Alien-filmekével - pedig 13 évvel az első „...Halál” film után jelent meg az itt tárgyalt film – s talán nem véletlenül. És itt jön képbe Arnold.

A legelső Alien-film (A nyolcadik utas a Halál, 1974) kitermelte a filmtörténet egyik legelső női akcióhősét, Ellen Ripley minden nőnemű egyed számára példkép lehet, aki netán kigyó-rovar-sárkány-szerű földönkívüliekkel kerül összetűzésbe. Férfiembereket megszégyenítő hidegvérrel és kitartással száll szembe az emberiséget fenyegető veszéllyel.

Szabó Ádám: Barlangfilozofikus nosztalgia. Predator / Ragadozó (John McTiernan, 1987)

A Predator ezzel szemben egy igazi tesztoszteronbomba, Arnie a férfi akcióhősők megtestesítője és rehabilitálója, s talán ez a film példázza a legletisztultabban azt, hogy mit is jelent ez. Kapunk itt példát mindenre, ami sztársátuszba emelte az angolul alig makogó hústornyunkat: nevetségesen macsó cselekvések és gondolkodásmód; ma már irtó kínosnak ható, akkoriban frappánsnak gondolt beszólások („stick around!”); szállóigévé vált mondatok, melyek alig lépnek túl egy utcai káromkodás irodalmi színvonalán („you are one ugly motherf...”), s mégis diadalmas vigyorra késztetnek minden tinifiút; leegyszerűsített lovagi elvek, fölösleges patriotizmus,valamint mindig célt erő golyók, gránátok és nyilak.

A történet sincs túlbonyolítva: egy őserdőbe kivezényelt kommandó tagjait egy titokzatos földönkívüli humanoid kezdi programszerűen mészárolni szépen sorban, míg aztán Schwarzi és a szörny kettős küzdelme is sorra kerül. Ebbe a történetbe csupán mutatóba fér be a nő, semmiképpen sem romantikus szálként. Ez a férfiak játéka.

Ami mégis érdekessé és többé teszi a filmet az a – nagyon leegyszerűsített, de mégis jelenlévő – filozófikus, tipizáló töltet. Míg az Alien-filmek esetében az ellenséges földönkívüli egy vadállat, egy emberiséget fenyegető veszély, egy kiismerhetetlen és kiengesztelhetetlen lény, addig itt egy minden ízében, gondolkodásában humanoid figurát kapunk. Egy vadászt, aki vadászokra vadászik. Az Arnie és a lény között lefolyt csata egy archetipizált, szinte idealizált akció- (és nem horror!) helyzet. Talán a legtisztább akciófilmet eredményezi ez a felállás, érzelmeknek csak minimális szinten van helye ebben az ős(i)erdőben.

Kétség sem fér hozzá, hogy a Ragadozó, még ősemberi filozófiáját  figyelembe véve sem éri el az Alien-filmek sokrétegűségét és eredetiségét. Talán kicsit kárára is válik a folytonos összehasonlítás, aránytalanul hasonlítjuk az egyik alap science fiction-horrort ezen (vagy bármelyik) Arnie-s filmhez. Viszont kétségkívül van benne érték, maradandó és (ma is) élvezhető. Archetipikus akciófilm, ami magában foglalja a kor akciófilmjeinek összes jellemvonását. Szinte nem is kell egyebet megnéznük, ha erről a korról-műfajról képet akarunk kapni.

Címkék

szabó ádám, kritikaíró pályázat 2012