/ /

Szabó Ádám: Felnőttes gyerekfilm, gyerekes felnőttfilm. Holdfény királyság (Wes Anderson, 2011)

[Kritikaíró pályázat] Wes Anderson kétségkívül az egyik legegyedibb képi világgal rendelkező mai filmes alkotó, akinél a színek, hangulatok legalább akkora fontossággal bírnak, mint a történet maga. Általában már a legelső filmkockáról fel lehet ismerni, hogy itt bizony Anderson-filmről van szó. Bizonyos értelemben lehet hasonlítani Tim Burtonhöz, teljesen más hangulat ugyan, de hasonlóan erős képiséggel, visszatérő színészekkel, karakterekkel dolgozik, mint a fekete filmek mestere.

Az ilyen alkotóknál márpedig nagyon könnyen előfordul, hogy a képiség a film rovására megy, önismétlővé válnak. Burtonnél ez be is következett, hiszen a Sweeney Todd óta semmi újat nem tudott felmutatni, beleállt egy saját rutinba, és szép, de felszínes filmeket tett le az asztalra (Alice csodaországban, Éjsötét árnyak). A Holdfény királyság eléggé a határon egyensúlyoz, sok újat nem mutat föl Anderson eddigi filmjeihez képest, és erőzdik rajta a rutin is. Ennek ellenére messze nem tapasztalható akkora visszaesés, mint Burton esetében.

A történet egy apró szigeten játszódik, amit a pár stabil lakó mellett cserkészcsapatok népesítenek be időnként. Az egyik cserkész táborban lakó árva gyerek, Sam, levelezni kezd az ott lakó, vele egykorú lánnyal, Suzyval, akivel aztán megszöknek, a lány családja és a Gyermekvédelmi Felügyelet pedig hajtóvadászatot indít a két gyerek után.

Ez az első élőszereplős gyerekfilmje Andersonnak, aki korábban a Fantastic Mr. Fox című bábanimációval alkotott először a fiatalabb célközönség számára. Bár képi stílusa (az erős alapszínek, statikus és erősen rajz-szerű képek) eddig is gyermekkönyvek illusztrációhoz tették hasonlóvá a filmjei képi világát, a tárgyalt témák, karakterek elég sötétek voltak ahhoz, hogy érezzük, ezek bizony felnőtteket akarnak megszólítani. Éppen ezért volt érzékelhető egy erős feszültség ezekben a filmekben, ahol a kép és történet disszonanciája egy egyedi közeget hozott létre. Bármilyen komoly témát is tárgyalt (öngyilkosság, család szétszakadás, drogok), a képi világ látszólagos naivitása oldotta az önmaga által generált feszültséget.

Holdfény Királyság (Moonrise Kingdom)

Ezért vágott kicsit veszélyes vállalkozásba egy gyermekfilm elkészítésével, hiszen azt kockáztatta, hogy egy gyermekfilmnek kinéző gyermekfilmet készít, amiből éppen az a meghatározó hangulat és eredetiség hiányzik majd, ami eddig megkülönböztette Andersont kortársaitól. Szerencsére azonban a Holdfény... esetében mégis meg tudta tartani ezt az egyediséget, egyszerre megy le a gyeremekek szintjére és veszi annyira komolyan szereplőit és karaktereit, mintha felnőttek lennének. Képes arra, hogy ezt ne álszentül vagy hamisan tegye. Nagyon jó pont például, hogy nem hagyta ki a „szexet” sem, hanem bátran mutatja meg, hogy mennyire naivan, és mégis halálos komolysággal viszonyul egy tíz-tizenkét éves lány és fiú saját szexualitásához.

Amit azonban mégis fel lehet róni Andersonnak, az az önismétlő karakterek felvonultatása. Bill Muray mindig remek, de mindig ugyanolyan, Kara Hayward Suzyja pedig csak egy kevésbé szuicid és fiatalabb verziója a The Royal Tenebaums Margot-jának. Edward Norton viszont megtalálja a helyét az Anderson-világban, bár először szerepel nála, valószínűleg még viszontlátjuk majd a következő filmekben is, kissé csenevész kinézetével és a benne rejlő sötét oldallal megtestesülése Anderson világának. Tilda Swinton nagyon erős, de sajnos csak nagyon keveset szerepel a filmben, így pedig elég fölöslegessé válik a karaktere. Bruce Willis pedig a kiöregedett zsaru szerepében csakis kikacsintásként értelmezhető, komolyan nem igazán lehet venni.

Semmiképpen nem ez válik majd igazán klasszikussá Wes Anderson filmjei közül, bár ehhez az is hozzájárul, hogy eddig nagyon magasra tette a mércét. Aki nem ismeri az eddigi filmjeit, talán sokkal inkább tudja értékelni a Holdfény királyságot. Viszont annak, aki végigbogarászta már Anderson filmográfiáját, annak sok újat nem nyújt. Talán tényleg a gyerekeket kell megcélozni, nekik ez megfelelő bevezetés lehet az Anderson-mitológiába, gyermekfilmnek remek, intelligens és nyáltól mentes. Felnőtteknek sem okoz csalódást, Anderson-filmek közül nem ez a legerősebb, viszont nem is leggyengébb, és mindenképpen azt mutatja, hogy van még „üzemanyag a tankban”.

Címkék

szabó ádám, kritikaíró pályázat 2012