Művészet, szabadság és politika – erről szól Szabó István 1981-es Mephisto című, Oscar-díjas alkotása. A felsorolt fogalmak minden korban bírálat tárgyát képezték és képezik, egymás kölcsönhatásában.
A film Klaus Mann regényének adaptációja. A történet a 20-as években kezdődik: egy Hendrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer) nevű színész életébe nyerünk bepillantást. Höfgen Hamburgban játszik a polgári színház kedvelt műfajaiban – nagy a siker, a közönség részéről pedig nagy a szeretet. Az első képkockák egy zenés előadás néhány jelenetét mutatják, majd a művészi tevékenységében csorbát érző Höfgent, aki az öltözőben a tapsözön alatt széttép egy jelmezt.
A továbbiakban az ő karrierjének útját járjuk be, mindenféle politikai és magánéleti színezettel. Így lesz a hamburgi kommunista munkáspárti színházcsinálóból a berlini Állami Színház igazgatója a nemzeti szocializmus idején. Szabó István minden bizonnyal nem hiába rendezi meg a kommunizmus alatt ezt a politikai drámát, hiszen egy diktatúra leírásához legközelebb egy másik diktatúra jellemzése áll.
A nagyon motivált, szakmai elismerésekre éhező művész felfelé ívelő pályájában eszközeit nem igazán válogatja meg. Minden befolyását beveti annak érdekében, hogy úgy rendeződjenek dolgai, hogy abban ő, a színész mindinkább kiteljesedni tudjon. Álma a forradalmi, a totális színház létrehozása, ahol a néző mindenféle monumentális (de egységes) hatással aktív résztvevő tud lenni. Ennek megvalósítása részben meg is történik – csupán hozzáadva a nemzeti szocialista agymosó propagandát. Már-már vicc, ahogyan egy sajtótájékoztatón Hamlet karakterébe belemagyarázza a német nép eszményi emberképét.
Ez a szerep színészileg remek lehetőséget nyújt Brandauer számára, kifejező arcmimikája által rendkívül karakteressé teszi Höfgent. Nemcsak számtalan szerepjátszás közben láthatjuk (egymásután következő képeken különböző színházi szerepek), hanem felnagyítva, perceken keresztül is fontosabb nagyjelenetek alatt – táncjelenetben, politikai kabaré műsorában, illetve a Faust Mephistójának eljátszásánál. Az első Mephisto alakítása hozza meg a tulajdonképpeni sikert számára, innen elindul egy olyan lavina, ami nemcsak ráragasztja a Mephisto nevet, de egyúttal politikai játszmák bábujává is formálja őt.
A miniszterelnök (Rolf Hoppe) figurája legalább ugyanolyan kidolgozott és hangsúlyozott, mint Höfgené, mondhatni, a nagy politikai befolyású személyek pókerarcával működteti a karaktert. Ennek a távolságtartásnak és hidegségnek (a Höfgennel való bájcsevegései ellenére is) aláhúzásai azok a totálok, ahol a hatalmas, de annál üresebb és félelmetesebb irodahelyiséget lehet látni. Az ő negatív jellemével szemben áll az érzékeny és nyílt Hans Miklas színész (Cserhalmi György), akit a főszereplővel való konfliktussorozata ellenére sem tudunk másnak, csak becsületesnek látni. Ez a három férfiszereplő mintegy megadja a diktatúrák társadalmában résztvevők három típusát: a hatalmon levőét, a behódolóét és a lázadóét.
A mellékszerepek közül fontos megemlíteni ugyancsak három női szerepet, amelyek szintén tipikus magatartásokat mutatnak. A hatalmat képviseli a miniszeterelnök színésznő-felesége (Christine Harbort); Höfgen első felesége, Barbara (Krystyna Janda) a forradalmár értelmiségi, míg német származású, afroamerikai szeretője, Juliette (Karin Boyd) a háttérben levő áldozat.
A precíz szereposztás mellett Szabó a megszerkesztettségre is odafigyel, ez megnyilvánul a totálok és a premier plánok gondos váltakoztatásában. A film így egyrészt sokkal nyomottabb hangulatúvá válik, ugyanakkor ezáltal csak még inkább érzékelteti a feszültségek mélységeit – erre rátevődnek a beszélgetések kivárt csendjei is. Nagyon erős a kompozíciós hatás, főként a monumentális képeknél (hatalmas terek, színházépületek), illetve a tömegjeleneteknél (színházi előadások maximális nézőszámmal, báljelenet). Bár szinte mindenütt a csillogás, az elit réteg pompáját és kedélyességét lehet látni, nézőként egyáltalán nem találunk megmosolyogni való jeleneteket.
A finálé ugyancsak egy megkomponált, szimmetrikus kép: Höfgen egy hatalmas arénában, reflektorok keresztüzében menekül, és a kamerába mondja, hogy nem érti, mit várnak el tőle, hiszen „én csak egy színész vagyok”. Ezt a menekülést és az őrület közeli állapotot megelőzi az a jelenet, ahol az esküvői ceremónia ráadásaként Höfgent Mephisto-maszkos táncosok járják körül – sikerének kulcsa egyúttal önazonossága elvesztésének okozója lett.
Höfgen fokozatosan a hatalom szolgálójává válik, miközben a művészetet akarja mindvégig szolgálni, minél hangosabb elismerések kíséretében. A Mephisto a művészet szabadságának kérdését járja körül, és azokat az árakat, amelyeket a sikerért kell megfizetni. Egyszercsak rájöhetünk, hogy valahol mi is mephistók vagyunk.
