Varga Dániel: Berlin mélyén a mocsok. Fritz Lang: M – Egy város keresi a gyilkost

Hol voltak még 1931-ben az életművüket mesteri alapossággal megtervező és megvalósító sorozatgyilkosok? Hol voltak még a némafilm és a korai hangosfilm korában a lélekbúvár Hannibal Lecterek és az önmaguk után szándékosan nyomokat hagyó, igazságosztó John Doe-k? És a játékos kedvű, rém találékony Jigsaw-k?

Ha Lecter doktor filmművészetbeli feltűnését Az embervadász készítésének évére (1986) datáljuk, akkor kijelenthető, hogy e klasszikus és gyakran hivatkozott karakterek mind az elmúlt bő 30 év szülöttei. Ha ez előtt egy-egy történetben központi szerep jutott egy sorozatgyilkosnak, akkor a film általában igyekezett magát távol tartani e karakterek pszichéjének mélyreható boncolgatásától, a végletekig csavart rejtélyektől és a társadalmi, erkölcsi mondanivalótól. Fritz Lang mesterműve ennélfogva nem pusztán technikai értelemben páratlan jelentőségű, hanem a gyilkos lelkivilágának, motivációinak, s még inkább egy mélyen zaklatott társadalomrajz egyszerre félelmetes és szomorú megjelenítése okán is kiemelkedő darabja a filmművészetnek, és azon belül műfajának.

Egy többmilliós német város (Berlin?) lakosainak kedélyét ismeretlen gyerekgyilkos borzolja. Az anyák egyre jobban féltik gyermekeiket. Az utca emberei potenciális gyilkost látnak egymásban, és a legjelentéktelenebb szavak, cselekedetek mögött is gyanút szimatolnak. A rendőrség tehetetlen, az alvilág köreiben puhatolózik. Ez pedig meglehetősen zavarja a gengszterfőnökök érdekeltségeit és „jó hírnevét”, így ők is szívesen előkerítenék a rejtélyes illetőt; s nem mellesleg a gyerekgyilkosság már az ő kódexük szerint sem méltó egy tisztességes emberhez (gengszterhez).

Valahogy így lehetne röviden összefoglalni az M – Egy város keresi a gyilkost alapfelállását, mely alkotásnak nincs is igazi főszereplője (sem pozitív hőse), hacsak nem maga a címben feltüntetett város az. Felbukkan benne azonban már igen korán a másik címszereplő is, a gyilkos, Hans Beckert (a szerepben: a magyar származású Peter Lorre), az ő bemutatása viszont kislépésekben zajlik: először csak az árnyékát láthatjuk, amint leendő áldozatával beszélget, majd háttal – lufivásárlás és írás közben. Ezután pedig egy grafológus szakvéleményén keresztül ismerhetjük meg őt behatóbban, mialatt megpillanthatjuk végre szemből is, amint a tükörben igyekszik magának szánalmas és rémült arcból rémisztőt varázsolni. A tükör a szereplő önmagával való meghasonulását, legbelső énjével való szembenézését jelképezi, s a játékidő elején lévő „grimaszolós” jeleneten kívül még kétszer tűnik fel a filmben: egy „reménybeli” áldozat megpillantásakor, valamint a gyilkos bűnét jelentő M betű észrevételekor.

Az M világában pont az efféle motívumok teremtik meg azt az utánozhatatlan atmoszférát, ami e művet oly hátborzongatóvá teszi. A kamera nem fedi fel az emberölések valóságát, csak utaló képeket mutat a gyilkosságokról (elguruló labda, vezetékben fennakadó lufi, üres tányér), hagyja ólálkodni a nézőt az áldozatok és Beckert körül. Az órák, melyek csaknem indokolatlanul sűrűn tűnnek fel a filmben (pl. a kakukkos óra, a falióra Beckert feje fölött, mikor a raktárhelyiségben megtalálják), vagy rosszat sejtetve jelzik az idő múlását, vagy nem is járnak és beállításra szorulnak; mintha a kizökkent időt egyedül csak a gyilkos előkerítése és megbüntetése tolhatná végérvényesen helyre. A rendőrség és a szervezett bűnözés fejei egymással párhuzamosan nyomoznak, és a megannyi hasonlóság miatt olykor már az sem egyértelmű a néző számára, hogy melyik csoport tanácskozásán jár éppen.

És ami talán a legjelentősebb e visszatérő elemek közül, a vezérmotívum-technika, a gyilkos beazonosítása az általa fütyörészett Peer Gynt-dallam alapján, ami egyszerre jelzi Beckert végzetét és kétes magabiztosságát. Talán ez az a megoldás, amin leginkább lemérhető Fritz Lang művészi zsenialitása és kísérletező készsége. Habár a film hibájaként lehet felróni, hogy igen mostohán bánik a hangokkal (mivel az első német hangosfilmről van szó, e bűn bocsánatos), Lang a gyilkost mégsem képi eszközökkel buktatja le, hanem az újdonsült technikát, a hangot használja fel e célra.

Csupán említés szintjén szóltam eddig a film témájának társadalmi vetületéről. A mű korát megelőző éleslátással mutatja be a felháborodott és vérszomjas tömeg működését és fokozatos fanatizálódását; e gondolatot a rendező később a már Amerikában forgatott Téboly című filmjében boncolgatta tovább. Langnak volt honnan merítenie: megélte a weimari Németország bukását, saját szemével nézte végig, miként fordul el a világháború és a gazdasági-társadalmi válság által megtört német nép a jogállami rendszertől az alternatív megoldásokat kínáló nemzetiszocializmus felé.

Kíváncsi lennék, vajon milyen szemmel elemeznénk ma Lang életművét, ha – zsidó származása ellenére – elfogadta volna Goebbels felkérését mint a náci párt propagandarendezője. Az mindenesetre biztos, hogy az M-re akkor is páratlan mesterműként emlékeznénk.