A magyar filmtörténet egyik nagy ikonja, Makk Károly, a hét éve készült, meglehetősen színtelen Egy hét Pesten és Budán (2003) után újra forgatott az idei Szemlére. A visszatérés apropója egy a gazdasági, politikai és alvilági életet bemutató színpadias filmdráma. A rendező valószínűleg azt a rést próbálta kitölteni, amit a rendszerváltás utáni társadalomkritikus dokumentum- és tévéfilmek között érzékelt, a nagy dobást azonban nem bírta szusszal.

Ha megszámolnám, hogy hány ismerősöm nem tudja elénekelni, hogy „Hull a hó és hózik, Micimackó fázik”, a fél kezem elég volna. Ugyaneddig jutnék, ha azokat gyűjteném, akiknek soha nem énekelték hogy „Boldog, boldog, boldog születésnapot, kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod!”. E néhány ujjra való embernek a Csiribiri hiánypótló film, a többinek pedig egy újabb a darab a Halász Judit-gyűjteménybe.

A Bibliothéque Pascal látványvilága és meseszövése egyaránt arról győz meg, hogy a Macerás ügyek, a Fehér tenyér, a Tamara és az Off Hollywood alkotója fáradhatatlan, innovatív, és a szó legnemesebb értelmében szerzője a mai magyar filmművészetnek. Interjúnk a 41. Filmszemle díjkiosztója előtt készült.

A Filmszemlék programjaiban egyre karakánabban követeli helyét a tévéfilm műneme. Míg 15 évvel ezelőtt kényszerűségből és pénzhiány miatt forgatott videóra a szakma, addig ma már – gondolhatnánk – csak a képernyőre szánt alkotások szekciója ez. Pedig a helyzet az, hogy a profi rendezők valódi munkái és a meg nem értett „amatőrművészek” performance-ai ugyanazzal a cégérrel próbálják eladni magukat.

Ha Kardos játékfilmjét valaki a vásznon konkrétan látható képek felületénél maradva próbálja megfejteni, nem fog messzire jutni: elrontottnak tűnő felvételek sorozatán komikusan torz, szétfolyó emberi gnómok és hajszálvékony csíkokká olvadó színek váltakoznak, ráadásul ez a kép jobbról balra, néha balról jobbra úszik, és mindezt szöveges narráció kíséri, több mint 80 percen át. Aki mégis megadja neki ezt az időt, azzal kicsit megfordul a világ.

Molnár György filmjében van egy fiatal bölcsész csaj, egy züllött kamaszfiú, egy nőgyógyász, aki esténként egy jazzklubban szaxofonozik, aztán van még aranygaluska, szex és néhány víziló, hogy mást ne említsünk. Hogy mindez hogy áll össze filmmé, az sem ebből az írásból, sem magából a filmből nem derül ki.

Vágvölgyi B. András hányattatott sorsú munkája (egyáltalán tud valaki nem hányattatott sorsú magyar filmről?) végre-valahára elkészült a Szemlére, lassan talán forgalomba is kerül. A hazai gonzo újságírás megteremtőjének ’56-os témájú filmje azonban távolról sem a rendező szándékai szerint sült el. A Kolorádó Kid fájó csalódás és kimaradt lehetőség.

Talán a gazdaságira önkéntelenül rezonáló alkotói önkorlátozás tette, de az idei szemle minden második filmjének rendezője be- vagy elvonult szereplőivel valami szűk szobába, vitorlásra, presszóba, luxuslakásba vagy panzióba, netán épülő bunkerbe, hogy ott forrósítsa a kedélyeket, vetkőztesse a lelkeket és rángassa le az utolsó leplet is a gondosan őrzött takargatnivalókról. Ebbe a kamarafilm-szemlei trendbe illik a Czukor Show is, de itt a tét kettős.

A kísérleti- és kisjátékfilmek beszámolójának második részében folytatjuk a kisjátékfilmes blokkok kitárgyalását. Befejezésképpen a hátramaradt négy csoport (K4-K5, K8-K9) filmjeit foglaljuk össze, amelyek talán egy gondolatnyival elmaradnak az előző cikkben szereplő munkáktól.

Ha valaki pár szereplővel készít filmet egyetlen helyszínen, akkor számolnia kell azzal, hogy meglepő fordulatok és remek alakítások hiányában mozija unalomba fullad. A Brooklyn láttán kizárólag azon morfondírozik a néző, hogy mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni ebben az érdektelenségbe fulladó darabban.

Újságírók, politikusok, szakmabéliek és jobb sorsra érdemes nézők kart karba öltve szokták ismételgetni a magyar filmgyártás súlyos betegségeit, és ha fel is villan néha a fény az alagút végén, szomorú fejcsóválással nyugtázhatjuk, hogy a helyzet változatlan: a magyar film köszönőviszonyban sincs a közönséggel. Pedig ha az idei hazai felhozatalból valami, akkor a Bunkerember hatalmas előnnyel indulhatott volna. De ehhez ugorjunk vissza 2002-be...

Megszokott módon a Szemlén idén is ömlesztve kaptuk a kísérleti- és kisjátékfilmeket, ezért két részletben – a kronologikus rendet felrúgva – vesszük át a különböző csoportok filmjeit. Jelen írásban a K1-K3, illetve a K6 és a K7-es blokkok filmjeit nézzük át.

A főszereplőjéhez hasonlóan A vágyakozás napjai sem beszél sokat, visszafogottan adja elő melankolikus, minimalista, kellemes, de kissé érdektelen drámáját. Pacskovszky József rendező irányátásáról egyből meglátszik, hogy a színházban (is) otthon érzi magát, a csak néha megbicsakló színészvezetés törésmentes dramaturgiájú történetet eredményez.

Egy csapatépítő tréning lehet embereket összemelengető esemény, napokig tartó féktelen tivornyázás, vagy olyan mentális kiképzés, amely során a dolgozók fejleszthetik szakmai tudásukat. A Team Building alaphelyzetéből egy szórakoztató vígjáték is kerekedhetne, de ebben az esetben nem erről van szó: Almási Réka sokkal inkább pálcát akar törni a rabigába döntő Nyugat előtt meghunyászkodó magyarok felett.

A korábbi évek rossz tapasztalatai és keserű csalódásai miatt hiába előzte meg nagy várakozás Dyga Zsombor kamaradrámáját, egy kevés félsz mégis ott bújkált az emberben, amikor helyet foglalt a Mom Park mozitermében. A bő 80 perc megtekintése után azonban már világos, hogy Dyga legújabb rendezése a legkevésbé sem csalódás. Sőt, az idei Filmszemle egyik legjobb alkotása. Igen, a Köntörfalak nagyon jó film.