David Bordwell 2006-os The Way Hollywood Tells It című könyve szerint a kortárs amerikai filmek stílusa valójában nem tekinthető annyira nóvumnak, mint amennyire azt magukról állítani szokták. Az új Hollywood formanyelve nem egy új stílus, hanem a klasszikus hollywoodi filmek kontinuitásra épülő formájának egy variánsa csupán, Bordwell szóhasználatában felfokozott kontinuitás. Könyvében ennek a fokozott kontinuitásnak a fő formai vonásait írja le és igazolja empirikus adatokkal, valamint a stílusvariáns létrejöttének az okai után kutakodik.

„Bűnös szenvedéllyel [szeretem a televíziót]! Két dolgot kapok tőle. Mindenekelőtt információkat, […] végignézni, mi történik a világban – lenyűgöző! Meg aztán, tudják, nagyon szeretem a folytatólagos dolgokat, azokat a kicsit ostoba szériákat… Nem hazudok, igazán nagyon szeretem…" – válaszolta Bergman egy riporter kérdésére még 1973-ban. Alighanem valóban így állhatott a dolog, mivel ugyanazon év tavaszán mutatták be a svéd tévében a Jelenetek egy házasságból című hatrészes televíziós sorozatát.

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a skandináv filmek rendkívül jellegzetes alkotásoknak számítanak. Szemléletmódjuk látványosan eltér a megszokottól. Mindez leginkább az elkülönült földrajzi fekvésnek, valamint a zord időjárási körülményeknek köszönhető. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy mennyire befolyásolja filmes mivoltukat ez a gondolkodásbeli másság.

„Prágában volt egy tanárom, aki egyszer azt mondta: »A jó film abban különbözik a rossztól, hogy ott egyik hősre sem érvényes a gravitáció. « Akkor azt gondoltam, miért is ne teremthetnék olyan lebegő alakokat, mint a Chagall-figurák?” (Emir Kusturica)

Volt egyszer egy Jugoszlávia. A 90-es évek délszláv válsága. Széthullás a filmek tükrében. Hogyan került mozgóképi feldolgozásra a boszniai háború és a szarajevói ostrom? Milyen alkotások születtek eddig? Horvátok, bosnyákok, szerbek. Közeli és mégis távoli nyelvek, nyelvjárások, kultúrák, tájak.

Forradalmi hangulat jellemezte az elmúlt évben az európai forgatókönyvírók közösségét, amely első nagyszabású összejövetelét tartotta tavaly november 21–22-én Thesszalonikiben.

A hetvenes évek végén közös törekvés mutatkozott a filmnyelv alapvető megújítására és a filmes konvenciók felforgatására. A közös cél azoknak az ideológiai rárakódásoknak a lehámozása volt az elbeszélőformákról, amelyek kövületként merevedtek rá a hetvenes évek magyar filmjére. Ezt az áramlatot, amely nem stílus, hanem inkább szemléleti rokonság volt, három név fémjelzi: Erdély Miklós, Bódy Gábor és Jeles András.

A cím nem egy gyakran vitatott, nagy jelentőséggel felruházott kutatási területet jelöl. Ha felületesen közelítünk, azt is gondolhatnánk, nem is érdemel kitüntetett figyelmet.

Az animációs film és a hang viszonyát vizsgálni két szempontból is termékeny, ugyanakkor komoly kihívás elé állítja az arra vállalkozókat: ugyanis sem az animációs film, sem a filmhang nem kapta meg ezidáig azt az elméleti figyelmet, tanulmányozást, tudományos kutatást, amit egyrészt megérdemelt volna, másrészt pedig amit a film vizuális rétege, illetőleg élőszereplős változatai (játék- és dokumentumfilmek) már sokkal inkább megkaptak.

Mivel a legtöbb filmben előbb-utóbb sor kerül egy-két csókra, a film története során szélesre bővült a választék a filmcsókok fajtáját, körülményeit, bemutatási módjukat, valamint a csókot váltók nemi és faji hovatartozását illetően.

„Nagy szerencse, ha az ember azzal foglalkozhat amit igazán szeret.” Ezt egy terepszemle során mondta nekem egy Békés megyei boncorvos. Ugyanazzal a kíváncsi, élénk tekintettel beszélt szakmájáról, mint Várhegyi Rudolf, aki szintén vagdos, csak épp szervetlen anyagokat, dialógokat, hangsávokat. Rudolfot számos hazai rendező hívta már csapatába, például Péterek (Tímár, Gothár, Gárdos, Politzer) és Andrások (Muhi, Szőke, Kardos), no meg számtalan kisjátékfilm-rendező is. Különbség is van persze a boncorvosok halottai és Rudi hallottai közt. Utóbbiak közszemlére tétetnek.

Nem árt először a fogalmakat tisztázni, hiszen több, hasonlóan csengő fogalom is felbukkan, amikor a fantasyről beszélünk. A fantasy művészeti ágakon átívelő fogalom. Az izommal megpakolt legények legfontosabb tenyészőhelye nyilván az irodalom, a képregény és a film, de van fantasy-festészet (Boris Vallejo lélegzetelállítóan anatomikus képei), -szobrászat (H. R. Giger formatervezései) és -zene (Rhapsody, olasz metálzenekar) is.

Igazából két ország exportált mindig sikeresen humort. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. Sohasem lehetett igazán sikeres német, francia vagy bármilyen más humorsorozatot látni a tévében, a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai és angol komédiái azonban állandóan visszatérő elemei a műsorrácsoknak. Ezt könnyen rá lehetne kenni arra, hogy az angol nyelvű műsorokat könnyebb eladni, de a képlet nem ilyen egyszerű.

Amióta a nyolcvanas évek elején megjelent a CD, és elterjedtek a CD-lejátszók, nagyszerű hangminőséget nyújtva egy vékonyka, időálló lemezen, megjelent az igény a szintén hordozható, jó minőségű videóra is. A VHS kazetták esetlenek, nagyok, ráadásul a szalag nem bírja olyan jól a strapát, mint az optikai lemez, megnyúlik, és kedvenc filmünk élvezhetetlenné válik. A megoldás azonban csak a kilencvenes évek elején kezdett körvonalazódni, amikorra mind a számítógép-processzorok, mind a tárolókapacitás kezdett megnőni, s ugyanúgy a technológiák is fejlődtek, kezdett elterjedni és olcsulni az írható CD, sok fejfájást okozva ezzel a lemezgyárosoknak.

Hiába volt a fiatal filmművészetben is kulcsszerepe a színészetnek, a 20. századi színházi változások nagy része egyáltalán nem érintette vagy termékenyítette meg a színháztól egyre inkább eltávolodó mozgóképet, mely más utakon jut el a lélektani realizmus tagadásáig Kulesov és Bresson finommechanikájában, modelljeiben és anti-pszichologizmusában.