Idén júniusban trilógiává bővül minden idők legsikeresebb komputer-animációs filmszériája, a Toy Story, és minden bizonnyal a harmadik felvonás is kiválóan muzsikál majd a mozikban. Ennek apropóján most megpróbáljuk feltárni, mi lehet a Pixar-alkotások sikerének titka, és hogy melyek azok a jellegzetes jegyek, amelyek a stúdió minden egyes munkájában felfedezhetőek.

Nemrég került a mozikba A titánok harca, amely két dimenzióban indult ugyan, de végül némi plusz nyereség reményében 3D-vé konvertálták, sokak szerint nem is túl eredményesen. A fiatalok közül kevesen tudják, de a film tulajdonképpen az 1981-es hasonló című film remake-je, amely a maga idejében szintén főképp technikai megoldásai miatt volt izgalmas: a legendás Ray Harryhausen utolsó filmje volt.

Az előző részből megtudhattuk, hogy a kezdetek kezdetén még nem is számított extrém dolognak az, ha egy nő filmet rendezett, valamint azt is, hogy a filmkészítés iparosodásával időközben ez teljesen megváltozott. Ebben a részben megismerkedhetünk Európai filmes női pionírjaival, valamint a rendezőnők mai helyzetére is vetünk egy pillantást.

„Egyszer meghívtak egy lányiskolába előadást tartani, és amikor végeztem a beszédemmel, a 30 lányból 29 máris filmrendező akart lenni.” – számolt be élményeiről¹ a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! rendezője, Beeban Kidron. Néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a filmkészítés gondolata ilyen vaskosan megragadja a női lelkeket, nőként filmet rendezni pedig olyan volt, mintha önkéntesen, meztelenül vonultak volna be a harctérre.

Hollywoodot a XX. század első évtizedeiben bevándorlók és szerencselovagok tették naggyá, akik a filmkészítés fortélyait munka közben sajátították el, gyakran kifutófiúként kezdve járták végig a ranglétrát a rendezői vagy produceri csúcsokig. Sokan közülük nemcsak a filmtudományokban nem voltak felső fokon iskolázottak – igaz, ezt a tantárgyat akkoriban még sehol sem oktatták.

Milos Forman, Andrzej Wajda, Jancsó Miklós és Dusan Makavejev ugyanolyan körülrajongott sztár lett a cannes-i promenádon, mint Jean-Luc Godard vagy Federico Fellini. A kelet-európai film nemcsak politikai pikantériája miatt lett érdekes, hanem az újhullámos kísérletezés eredeti és izgalmas csapását jelentette.

Az új hullám ugyanolyan a művészi esemény a mozgókép történetében, amely a századelőn forradalmasította az irodalmat és a képzőművészetet. A fiatalok lázadása apáik ellen, az újítóké a konzervatívok ellen, a művészeké az iparosokkal és üzletemberekkel szemben, az elbeszélés személyességéé a történetmesélés (hollywoodi) pszichológiai realizmusával szemben, az európai érzékenységé a tengerentúli mozi rossz ízlésével szemben.

Az angol film második világháborút követő „realista” irányzatának, az úgynevezett free cinemának és az azt követő new cinemának (csúfnevén: „kitchen sink cinema” [a konyhai mosogató filmjei]) gyökerei az előző részben tárgyalt olasz neorealizmushoz hasonlóan a háborút követő társadalmi krízisben, az átalakulásra való igényben rejlenek.

A filmtörténetírás bevett toposza, hogy már a film születésénél megkülönbözteti a születő művészet fikciós illetve dokumentarista jellegű törekvéseit. Teheti ezt azért is, mert a (Lumiére testvérektől eredeztetett) valóságrögzítés és (a Meliés munkásságából származtatott) fikció viszonya valóban mindig is a filmkészítők és a filmről gondolkodók érdeklődésének fontos kérdése volt. A most tárgyalandó film(stílus) történeti irányzatnak is karakterisztikus jegye a valósághoz, a történelem és a mindennapok dokumentáló jellegű megközelítéséhez való viszonya.

1936-ban valami történt a francia filmben, újfajta díszletekben, őszintébb forgatókönyvek társadalmi problémákat feszegettek. Szórakoztatás helyett konfrontáltak. A Lange úr vétke mosónői, az Állat az emberben vasutasai, a Szajna-parti szerelem munkanélkülijei és a Külvárosi szálloda ünneplő néptömege vette át egy időre a vásznat.

A húszas évek második felére Amerika elveszteni látszik azt a vezető szerepet, amelyet a világ filmgyártásában addig játszott. Az inga ismét Európa felé leng ki, a folyamatosan pattogó labda most megint az óvilági térfélre kerül. Ez a libikóka-játék végigkíséri a mozgókép történetét a kezdetektől napjainkig.

A mozgóképet megszületése után 2-3 évvel már a világ minden táján ismerte a közönség, és nagyjából két évtized elegendő volt arra, hogy a filmgyártás nagyipari formája kialakuljon. A stúdiók hierarchizált struktúrája minél több film hatékony és gyors előállítását tette lehetővé – nem véletlen, hogy a filmgyártás akkor kialakult munkamódszere lényegében máig fennmaradt.

A montázs fejlődése Eisenstein elméletének megjelenésével vett új fordulatot. Az orosz mester filmjeiben később a harsány „attrakciók montázsa” helyébe fokozatosan a filozofikusabb, még elvontabb „intellektuális montázs” lép. Ám a hatalmas, műveletlen néptömegek közötti politikai agitációra a mindenféle „művészieskedéstől” mentes, egyszerű, közérthető mozgóképek a legalkalmasabbak. A pudovkini, majd a dovzsenkói stílussal a bonyolult montázsbűvészkedések kora végképp lejár.

Az I. világháborúban sok mozioperatőr frontoperatőrként dolgozott tovább, majd a politikai-társadalmi rendszerváltás után mint vörös agitátor – filmkamerával. Mivel a cári idők filmesei közül a jobbak mind elhagyták az anarchiából terrorba forduló országot, belőlük, a polgárháborút kamerával „vívó" operatőrökből lettek az első szovjet filmesek. Az orosz montázsiskolákat tárgyaló első rész az előzményekkel, Dziga Vertov és Lev Kulesov montázselméletével foglalkozik, majd a következő második részben Eisenstein, Pudovkin és Dovzsenko művészetére tér ki.

A burleszket stílusánál fogva kitalációnak tarthatnánk, de nemcsak a benne tükröződő életérzést, hanem magukat a konkrét helyzeteket is a való élet, maga a valóság produkálta. Dokumentum és szimbolikus gondolkodásmód, transzcendenciát megjeleníteni akaró művészet egyszerre jelentkezett benne. Valószínűleg emiatt is tartjuk az első, sajátosan filmes műfajnak.