Sam Peckinpah 1969 utáni pályája leginkább a hullámvölgy szóval jellemezhető. Zajos sikereket nagy bukások követtek, a rendező többször margóra került, mégis vissza tudott kapaszkodni, közben egyre inkább úrrá lett rajta az őrület. Bár a kritika több filmjét is porba döngölte, szépen lassan mégis kiépült a rendező körül az a mítosz, ami azóta csak erősödött. Az utóbbira bizonyíték, hogy 2011-ben a Szalmakutyák remake-jét fogadhatjuk a mozikban.

Bár az Új-Hollywooddal foglalkozó filmesztéták Steven Spielberg generációját nevezték el mozi-fenegyerekeknek, az igazi kemény fickókat nem itt kell keresni. Ha valakit fenegyereknek lehet nevezni ebben az érában, az az öntörvényű Sam Peckinpah, a producereknek és saját tükörképének legnagyobb ellensége, aki akkor is outsider volt, amikor az álomgyáron belül randalírozott.

A Fallal szemben című filmjével Akin szűkebbre állította fókuszát, közvetlenebbül ábrázolta saját tapasztalatait; a kettős identitást, „némettörökségét” vagy „töröknémetségét”. A „Szerelem, Halál és Ördög” címszavakkal jelzett témái keverednek nagyjátékfilmjeiben, hogy végül trilógiát alkothassanak, miközben kisjáték- és dokumentumfilmek továbbra is színesítik pályáját.

„A semmiből jött, 20-21 évesen. 1993 végén jártunk. A helyesírása mindent alulmúlt, de teljesen mindegy volt. Volt valami szokatlan kisugárzása és hajlíthatatlan akaratereje a fiúnak.”¹ Így jellemezte Ralph Schwingel producer a Rövid és fájdalommentes forgatókönyvével felbukkanó, ma már népszerű német filmrendezőnek számító Fatih Akint, akinek Soul Kitchen című új filmjével nyitja kapuit az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) Kolozsváron.

Kuroszava A vihar kapujában sikere után érte el karrierjének csúcsát. Megbecsülése miatt a japán film tennójának, császárának nevezték Nipponon belül és kívül. Az ötvenes-hatvanas években övé volt hazája filmművészetének trónja, ám csakúgy, mint a japán uralkodóé a 12. század végén, Kuroszava méltósága is névlegessé vált. Mégis bizonytalan, utolsó korszakaiban forgatta legmélyebb és leglátványosabb remekműveit.

A japán filmről sokaknak ugrik be elsőre Kuroszava Akira neve. Nem véletlenül: neki köszönhető, hogy nyugaton elismert és nézett lett a napkeleti ország filmtermése. A Mester életművének filmtörténeti fontossága nem csak abban áll, hogy egyedülálló elbeszélésmódját briliáns vizualizációval ötvözte, de 31 önálló rendezésével számos nyugati tömegfilmest is „megihletett”. 12 éve hagyta itt az árnyékvilágot, s ha köztünk lenne, ma lenne 100 éves.

„Nincs harmónia az univerzumban” – mondja Werner Herzog, aki egész életművében ezt a filozófiát próbálta megfogalmazni a lehető legköltőibb módon. Az Aguirre, Isten haragjától a Fitzcarraldóig kizárólag remekművek jelezték a gondolat finomodásának fázisait, de a későbbi, fáradtabb művek is egy szokatlanul elszánt direktort mutatnak be, akinek mindig van mondanivalója.

Az egykori modernista zseni, botrányhős és celluloidköltő Werner Herzog számtalan feledhetetlen alkotással ajándékozta meg a filmtörténelmet. A 90-es években szinte végig hallgató direktor az ezredfordulót követően újra erőre kapott, 2009-ben pedig egyenesen két filmet is tető alá hozott. Ezek közül a Mocskos zsaru most kerül a magyarországi mozikba (Romániában már bemutatták – a szerk.), ami jó apropó az életmű áttekintéséhez.

Cameron igazi terepe a sok akcióval megfűszerezett sci-fi kalandfilm. A mindössze 8 játékfilmet számláló rendezői életmű minden darabja (a Titanic és a True Lies kivételével) a fantasztikum világába kalauzolt el bennünket, miközben a Terminátortól az Avatarig újra meg újra forradalmasította a képi effektusok világát, kiaknázva a fejlődő digitális technika, majd a térhatású IMAX-mozi adta lehetőségeket.

James Cameron, aki a Titanic-kal – máig minden idők legnagyobb bevételét elérő és egyben legtöbb Oscar-díjjal jutalmazott mozijával – „világcsúcstartó” a hollywoodi sztárrendezők sorában, szinte pályafutása kezdetétől töretlenül a rivaldafényben áll. Neve, nagyjából az 1984-es Terminátortól kezdve, egyet jelent a garantált kasszasikerrel. Most pedig itt az „Avatar-láz”, így a forgatókönyvíró-rendezőnek jó esélye lehet új rekordokat dönteni.

Az érett Bresson szerint ugyanúgy lehet bűnbe esni, ahogy kegyelmet elnyerni: tudva és akarva. Janzenista szemlélete és Pascal filozófiája alapján az embert köztes lénynek tartja, aki félig angyal, félig állat. A 60-as évek második felétől elkezdve azonban csalódottság lesz úrrá rajta: „modelljei” a kegyelem angyali világától eljutnak a „tudva és akarva” nélküli állati sorba.

Az utókor ítélete néha felemás. Nem különben zseniális, de sztárolt életművekre jobban emlékszik, mint a hasonló hatású, ám nehezebben fogyasztható művészekre. Stanley Kubrick és Robert Bresson két megkerülhetetlen név, mindketten éppen 10 éve léptek le az alkotói színpadról, mégis az idei sajtóban inkább Kubrick-nekrológokat olvashattunk. Ezt ellensúlyozandó, újranéztük a Bresson-életművet.

Clint Eastwood az álomgyár egyik legtermékenyebb figurájának számít, az IMDb.com vonatkozó adatlapján színészként 66, rendezőként pedig 34 filmcím szerepel a neve mellett, és akkor nem beszéltünk produceri vagy zeneszerzői tevékenységéről: életművét alaposan áttekinteni tehát legalábbis egy kismonográfia keretében lehetséges csupán. Folytatjuk rövid összefoglalónkat.

Ha nagyvonalakban próbáljuk áttekinteni, a történet úgy kezdődött, hogy a Névtelen Ember belovagolt a westernműfaj lassan elsivatagosodó tájaira, és nemhogy kilovagolt volna onnan, de – filmtörténeti léptékkel mérve – egyre több és nagyobb területeket hódított meg. Termékeny és sokoldalú életművét alaposan áttekinteni legalábbis egy kismonográfia terjedelmi kereteire lenne szükség.

„Filmjeimet vitaindítónak szánom az amerikai puskacsőmozi és a néző hatalomfosztása ellen. Felhívás: kitartó kérdések mozija érdekében a hamis (mert gyors) válaszok helyett, tisztán láttató távolságtartás az erőszakos közelség helyett, provokáció és párbeszéd a fogyasztás és konszenzus helyett.” (Michael Haneke)