Sorozatunk első két részében olyan producerek, rendezők, színészek és színésznők pályáját mutattuk be, akik többnyire a húszas években, a magyar filmgyártás összeomlása után épültek be a hollywoodi filmgyártásba. A harmadik, záró fejezetben elsősorban két olyan – magyar nyelvterületen talán kevésbé ismert – operatőrről lesz szó, akiket az 50-es évek politikai helyzete kényszerített arra, hogy elhagyják az országot.

A magyar származású szakemberek, színészek, üzletemberek többsége a húszas években, a magyar filmgyártás összeomlása után telepedett le Amerikában. Összeállításunk első részében két nagy producer, Fox és Zukor, valamint két rendező, Korda és Kertész életművével foglalkoztunk. Most hollywoodi-magyar színészek és színésznők kerülnek terítékre.

„Nem elég, ha magyar vagy, de sokat segít” – állt a felirat a Paramount atyja, Adolph Zukor ajtaján. A szállóige egy közismert tényt húz alá. Az amerikai mozi klasszikus korszakában nemcsak a filmbirodalmak alapítói között találunk magyar emigránsokat, hanem a filmkészítés majd’ minden szegmensében. Összeállításunk első része közülük két producer (Fox és Zukor) és két rendező (Korda és Kertész) életművét állítja középpontba.

A Harry Potter-generáció olvasókörének második kultuszeposza, az Alkonyat-tetralógia nemcsak a roxforti varázsló hasadt lelkének továbbgondolására, de a vámpírmítosz irodalmi és filmbeli megújítására is törekszik. A generációs közérzet-sztori nihilizmust, szerelmet és a választás kényszerét mozgosítja, de az ősrégi klisék médiabarát vérátömlesztése inkább divathullámot eredményez, mint a zsáner reinkarnációját.

Ahhoz, hogy a visszahódítsák a nézőket, a Péntek 13. alkotóinak tényleg valami újszerűt kellett tető alá hozniuk. Főleg, hogy a mozikban már nem Jason volt az egyeduralkodó, egyre-másra készültek a slasherek, köztük a (nézőknél és kritikusoknál egyaránt) kiemelkedően jól szereplő Rémálom az Elm utcában.

A „Kristály tavi rém”, a „hokimaszkos gyilkos”, a „machetés ámokfutó” – csak néhány a horrorfilm történetének legproduktívabb, azaz a legtöbb halottat hátrahagyó slasher sorozatának főszereplőjét jelölő nevekből. Természetesen Jason Voorheesről és a Péntek 13.-ról van szó, mely 1980. május 9-én kezdte meg pályafutását az amerikai mozivásznakon, hogy aztán (a 2009-es művet is beleszámítva) 11 filmmel és egy mashup darabbal (Freddy vs. Jason) később  500 milliós üzletté nője ki magát, amihez 205 áldozat adta a vérét.

Minden korszaknak megvan a maga politikája, minden politikának a maga háborúja – és minden háborúnak a maga filmes világa. Sorozatunk utolsó részében Oliver Stone trilógiájáról, Kubrick alapművéről, és ennek a mára nosztalgikussá vált filmes világnak a lassú kikopásáról lesz szó.

Ahogy az összefoglalónk előző részéből kiderült, nem sokkal a háború után már megjelenik a veterán-tematika az amerikai filmben. A vietnamos filmek évtizede azonban a nyolcvanas évek: ahogyan anno a katonák, most a filmkészítők is ellátogatnak a dzsungelbe, ahol az ellenség mellett szélsőséges időjárás, szúnyogok és költségvetési problémák is rejtőznek.

Amerika mindegyik háborúja rányomta bélyegét az utána következő korszak filmgyártására. Noha az elsöprő győztes morálban és számokban egyaránt a második világháború és filmjei, a második indokínai háború (azaz annak amerikai katonai beavatkozása) fontos esztétikai, szemléleti és hangnembéli váltást hozott a műfajban.

Most, hogy már pár lépést előre haladtunk a 2009-es év végi díjszezonban, ideje áttekinteni, hogy is alakult ez az év, mely filmeket ölelte keblére a szakma, a kritikusok, vagy éppen mindenki. Azt szokták mondani, hogy az Oscar-gálát követő napon már újból folyik a verseny – a következőért.

A Disney új évezredének története szorosan összefonódik a Pixar stúdióval. Ez a szimbiózis 2006-tól csak még erősebb lesz, amikor a Disney megvásárolja a Pixar Animation Studiost, amely új korszak kezdete is egyben: a Disney lemond a kézi rajzolású animációkról, és kizárólag számítógép által generált alkotásokat hoz létre. Folytatjuk a Disney-stúdió 21. századi történetét.

1937-ben a Hófehérke és a hét törpével elindult a Disney-csodák sorozata. A Walt Disney Company rajzfilmjei egy szempillantás alatt a világ első számú kedvenceivé váltak. Hófehérke, Miki egér, Donald kacsa, Pán Péter és társai átélhetővé tették a csodákat, meséssé varázsolták a gyerekek mindennapjait, és nem utolsósorban szeretetre és kedvességre tanították őket. Hosszú évtizedek után a varázslat, némi átalakítással, még mindig működik.

Mickey egyre konszolidáltabb figurája mellett Donald kacsa vette át a rendszerint pórul járó, ám mégis szeretnivaló renitens szerepkörét. Ez óhatatlanul azzal járt, hogy a 30-as évek végére Mickey rajongói a temperamentumos új sztár felé fordultak. Ennek következtében az egér halványuló népszerűségének helyreállítása érdekében nemcsak küllemében esett át kisebb-nagyobb átalakításon, hanem hangügyileg is. Sőt.

A film hangja élet és halál ura lehet. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, hogy Mickey egér nem 1928. május 15-én született. Az, hogy ezen a napon jelent meg először a filmvásznon (Plane Crazy), csupán történelmi tény. Születésnapját 1928. november 18-án ünnepli a Disney Stúdió, igazi debütálását a Steamboat Willie című, első hangosfilmként gyártott Mickey-filmhez köti.

A Disney-stúdió számára a 30-as években ritka szerencsés közelségébe került egymással művészi minőség és szélesebb közönségízlés. A rövidfilmek gazdasági szerepe azonban megrendülni látszott, és Walt Disney felismerte, ideje áttérni az egészestés rajz-játékfilmekre. Az elsőként elkészült Hófehérke és a hét törpe (1937) hatalmas profitot hozott a vállalatnak, nem beszélve arról, hogy mind a kritika, mind a közönség szuperlatívuszokban nyilatkozott róla.