„Az egész világ Willie Stark lehetett volna. Miért teszi ezt velem, Willie Starkkal?” – kérdezi Willie Stark, Louisiana kormányzója, mielőtt belehal lövés okozta sérüléseibe. 1949 legjobb filmje kiábrándító választ ad a korrupt és diktatórikus politikus – ebben az esetben – őszinte kérdésére.

A Cimarron volt az első film, amely begyűjtötte mind a „nagy öt” nevezést (legjobb film, rendező, színész, színésznő és írás), kettőt szoborra is váltva – mindezt az 1931 végén tartott Oscar-ceremónián. Számunka viszont már talán nem is annyira film-, hanem simán történelmi szempontokból maradt érdekes.

A neves brit színházrendező, Sam Mendes első nagyjátékfilmje, az Amerikai szépség 2000-ben az Akadémia legfontosabb díjait söpörte be – köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést –, pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a Halálsoron vagy a Hatodik érzék.

Ingmar Bergman életművének egyik legnyilvánvalóbb jegye a psziché filmképi kivetítése: minden filmjében a kamera szemével próbálta felfedni a lélek mélyszerkezetét. Filmes pszichoanalitikusnak is nevezhetnénk, de talán a filmes pszichoarcheológia terminus lehetne a legmegfelelőbb a bergmani mozgóképes lélekábrázolásra.

Vannak olyan filmek, amelyeket az ember még akkor is képes újra és újra megnézni, ha éppen ki nem állhatja. Az ilyen művek egész egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy ne vegyünk róluk tudomást. 15 év távlatából kijelenthetjük, hogy Mel Gibson második rendezése is ezen alkotások között landolt, és sikerei nagyban befolyásolták a műfaj későbbi produkcióit.

A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a hatvanas években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.

John Madden filmje varázslatos. Elbűvölően elegyíti a színháztörténetet a szerelemmel, a valóságot a fikcióval. Igazzá tudja tenni a színlelt szerelmet, és közelivé, szinte tapinthatóvá az Erzsébet-kori Londont, mellőzve a kosztümös filmekre gyakran jellemző mesterkéltséget. Természetes bája hét Oscar-díjat¹ hozott a filmnek.

„Ha nem szállsz fel arra a gépre, egész életedben bánni fogod. Talán nem ma, talán nem holnap, de hamarosan, az életed végéig.” – mondja egy kócos, cingár, szemüveges férfi. „A Casablancából van. Egész életemben vártam, hogy elmondjam.” – teszi hozzá és elbúcsúzik a szeretett nőtől, a repülőtéri ködben. Elsétál, miközben egy kalapos, ballonkabátos fickó rekedten, lefordíthatatlan mondatával int utána: „Here’s looking at you, kid.”

Rizikós projektnek tűnt a Paramount stúdió számára a Férfiszenvedély, és a negatív visszhangú tesztvetítések után majd’ fél évig dobozban tartották – hogy aztán a szokatlan témájú dráma premierjét követően örömmel vegyék tudomásul az egyöntetű sikert. Billy Wilder filmje 1945-ben Alfred Hitchock Bűvöletével és Kertész Mihály Mildred Pierce című filmjével kelt birokra az Oscar-átadón, és végül minden fontos díjat elvitt.

Az 1988-as év legjobb filmjét az alábbi 5 jelölt közül választották ki az Amerikai Filmakadémia tagjai: Az alkalmi turista (r: Lawrence Kasdan), Dolgozó lány (r: Mike Nichols), Lángoló Mississippi (r: Alan Parker), Veszedelmes viszonyok (r: Stephen Frears) és Esőember (r: Barry Levinson). Választásuk ebből a nem annyira korszakos, inkább tehetséges mestermunkákat felvonultató mezőnyből Levinson érzelmes meséjére esett.

A nagy alkotók, a nagy rendezők életében is vannak mélypontok. A kiégés üressége az alkotással együttjáró folyamat sajátja, de ennek nem kell feltétlenül az üres kétségbeesés időszakának lennie: a töltekezés, a megújhodás parlag-állapota is lehet. Különleges stáció ez, amely maga is inspirálhat.

A West Side Story – minden idők legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett musicalje – 1962-ben, a 34. Oscar-gálán taszította le a korábbi első helyezettet, a Gigit trónjáról a maga 10 szobrocskájával. Azonban ezzel az eredménnyel nemcsak a musical műfajában versenyképes a Jerome Robins és Robert Wise által jegyzett mű, hiszen a mai napig mindössze három film (Ben Hur, Titanic, Gyűrűk Ura: A Király visszatér) nyert ennél több (11) Oscar-díjat.

Ciminót – és A szarvasvadászt – utálni vagy imádni szokás. Filmjei ideológiailag minimum ellentmondásosak, témájukban – a rendező paradox életszemléletének köszönhetően – provokatívak. Ha nem kenyerünk a szélsőségesség, a szemlélethez illően kizárólag egy út vezet Ciminóhoz: utálva imádni.

Egy magára hagyott apa olykor keserű, olykor édes csatározása fiával, fájdalmas küzdelme volt feleségével mélyebbre hatolt az Akadémia tagjainak szívében, mint Coppola vietnami pokoljárása (Apokalipszis most), vagy Bob Fosse 8 és fél-ízű musicalje, a Mindhalálig zene (All That Jazz). A Kramer család viszontagságai 9 jelölésből 5 kategóriában kaptak díjat.

Luis Buñuel életművét a szabályos szabálytalanság, a törvényszerű törvénytelenség és a valósághoz való hűtlenség jellemzi, nem csoda, hogy ebből nyert hírneve és szerzői filmes víziója végül Oscart is kiérdemelt – már ha elhisszük, hogy ez a díjosztogatás tényleg a film mint elismert művészet érdekében történik. Legízlésesebb és legfinomabban abszurd mesterműve, A burzsoázia diszkrét bája az Akadémia legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat nyerte el, annak huszadik kiosztásakor.