A sztyeppei kazakok, a sivatagi türkmének, az ősi városokkal rendelkező tadzsikok és üzbégek mellett a nomád kirgizek kultúrája legalább annyira hasonlít a többiekére, mint különbözik. A kis törzsszövetségeket a Szovjetunió rendszerezte szocialista állammá. A hatalmas „történelmi” ugrásban egyszerre kellett megteremteni az intézményesített irodalmat, nyelvtant, képzőművészetet, színházat, zenét – és persze a filmművészetet.

Folytatjuk norvég filmtörténetünket, mely Arne Skouennel ért véget valahol a hatvanas években. A következő évtizedek végre meghozzák a már jól megérdemelt nemzetközi sikereket, újabb friss és lendületes rendezőket és filmeket, így végre az is bebizonyosodik, hogy a norvég film bizony képes megállni a saját lábán.

A skandináv népek filmtörténetének utolsó előtti állomásához érkeztünk, amiből azt is megtudjuk, hogyan szövődött össze norvég film és függetlenség sorsa. Kis összefoglalónk az első némáktól a második világháború utáni fellendülésig, avagy Hugo Hermansen első játékfilmjétől Leif Sinding és Arne Skouen realista filmterméséig követi nyomon a norvég mozgókép történetét.

Fejlődőképesség, világszintű elismerések, Bergman – a svédek igazán megdolgoztak a sikerért az elmúlt évtizedekben. De vajon elég lesz-e ez az erőfeszítés a következő évtizedekre is? Hogyan lehet kiküszöbölni egy újabb válságot? Mire képesek Bergman nélkül? És a legfontosabb: egyáltalán van-e élet Bergman után?

A 20-as évek lejártával a svéd filmkészítők egy roppant nehéz időszakkal találták szembe magukat. Már sem Sjöströmre, sem Stillerre nem számíthattak, ráadásul önmagukat sem akarták feladni azáltal, hogy Európát vagy Amerikát hívják segítségül. A svéd filmgyártás – ahogyan maga az ország is – önállóságra született. Nincs szükségük másra, önmagukból építkeznek.

David Frost brit kritikus szerint „a pokol az a hely, ahol a svédek mondják a vicceket”. Ezek szerint az emberek imádják a poklot, hiszen a skandináv országok közül Svédország filmművészete vált a legismertebbé és a legnépszerűbbé az elmúlt évtizedekben. Az amerikaiaknak még útmutatót is írtak Hogyan nézzünk Bergman-filmet? címmel. Valóban ennyire súlyos lenne a helyzet?

A hetvenes években betörnek Portugáliába a technikai újítások – elsősorban a 16 mm-es kamerák, amelyek a képpel egyidejűleg hangot is tudtak rögzíteni. Ezek a kamerák nem csak a technológiát, hanem a filmek nyelvezetét is forradalmasították, ugyanis rugalmassá és mobilissá tették a forgatásokat, és a gyártási költségeket is csökkentették.

Portugáliáról rendszerint a foci, a parafa és a tengerpart jut az emberek eszébe, véletlenül sem a film. Pedig, ahogy mindig az elsők között volt különféle áruk importálásában, Portugália a filmipar és -művészet terén sem maradt el a többi európai országtól.

A 80-as évek végére fuldokolni kezdett az izlandi filmipar, a kérdés már csak az volt, hogy akad-e valaki, aki megpróbálja mesterségesen lélegeztetni, amíg újból a talpára áll, és életképessé válik. A problémát egy „mocskos hippi” oldotta meg végérvényesen, akinek neve mára már ott virít a legjelentősebb izlandi filmrendezők között.

Mi jut eszünkbe, ha Izlandról hallunk? Sötét, fehér, hideg, messze, még messzebb, legmesszebb, Björk – mostanában pedig az oly népszerű témává vált gazdasági válság. „Izlandon filmeket is csinálnak?” – kérdezte régebb valaki. Nos, igen.

Alig telt el csupán néhány év a legelső színes film megjelenése óta, a dán rendezők nagyon hamar rájöttek, hogy mit érdemes kezdeni a színek adta lehetőséggekkel: pornót kell készíteni és óvatosan le kell nyomkodni a nézők „torkán". Ilyen szemtelen és lendületes meztelenkedéssel indul tehát a hatvanas évek dán filmje.

Bár nem volt sem Sjöströmük, sem Bergmanjuk, a dánok már az 1800-as évek végén belemerítkeztek az újonnan felfedezett filmes technika rejtelmeibe. A földrajzi és eszmei szempontból is elszigetelt kis ország keményen megdolgozott kiemelkedően jól működő filmiparáért, így bő százévnyi tevékenykedés után bátran ki lehet mondani: megérte.

Manapság leáldozott a nosztalgikus-zenés osztrák filmek csillaga. A hideg, elemző art-mozi és a felvilágosító ökofilmek vannak divatban. Mintha ellensúlyozni igyekeznének azokat a hosszú évtizedeket, amikor az osztrák filmmel a könnyed szórakozást, a jó kedélyt és a szentimentális humort asszociálta a világ.

Ausztria a kezdetektől fogva termelte és befogadta a tehetséges filmeseket. Történelme folytán azonban nagy veszteségeket szenvedett el a folyamatos emigráció révén. Állandó identitáskereséséhez az is hozzájárult, hogy mind gazdaságilag, mind nyelvileg a nagy német piactól függött.

A jugoszláv film az 1980-as években elért külföldi sikerei után az államszövetség széthullásával megszűnt létezni. A 90-es évek polgárháborúja során a mozgókép is tagköztársaságokra darabolódott. Az utódállamok több-kevesebb sikerrel létrehozott nemzeti filmgyártásai a mai napig forráshiánnyal küszködnek.