Neil Marshall 2005-ben az új brit közönségfilm jelentősebb alakjai közé került Barlang (The Descent) c. méltán elismert horrorjával. Amit ott és akkor felépített, azt két éve majdnem teljesen lerombolta a Végítélet (Doomsday) megrendezésével, mely szörnyen félresikerült, nulla tempóval és arányérzékkel megátkozott, már-már paródiaszerű fércfilm lett, és szégyent hozott a poszt-apokaliptikus akciófilm műfajára. A kilencedik légió épp ezért vált presztízsfilmmé, hisz csak megtekintése után tudunk érdemben nyilatkozni Marshall rendezői-szerzői képességeiről.

A pályáját kamasz-színészként kezdő, majd színházi-, opera- és filmrendezőként egyaránt elismert Patrice Chéreau új filmjében nem tudja megismételni a pályája csúcsát jelentő Intimitás (Intimacy, 2001) sikereit: a Hajsza jobb pillanatai ellenére is tételszerű és kissé fárasztó. Chéreau soha nem tudott „leszokni” a színházi gondolkodásmódról, s ezúttal – az Intimitástól eltérően – annak buktatóit sem tudta elkerülni. A problémák persze nemcsak a színháziasságból fakadnak, ám jórészük erre vezethető vissza.

Mary Shelley majd' kétszáz éve írt alapműve óta számtalan felelőtlen tudós és elszabadult teremtmény riogatta a nagyérdeműt a Universal és a Hammer Frankenstein-adaptációitól a Hollywood szegénysorán készített exploitation-verziókon (I was a teenage Frankenstein, Re-Animator) át David Cronenberg bio-horrorjaiig. Vincenzo Natali sci-fi-horrorja, a Hibrid a tudós, a szeretett nő és a szörnyeteg háromszögét ábrázolja radikálisan új, már-már a Kramer kontra Kramert idéző megközelítésből.

Az amerikai identitás egyik legfontosabb pillére a folyamatos, önmagáról folytatott diskurzus. Éppen ezért óriási hagyománya van az ország múltját kísérő kulturális szálaknak, mint például a vadnyugat mítoszai, illetve jelen esetben a country és a blues. Scott Cooper alkotása mégis valahogy a semmiből bukkant elő, az idei Oscar átadásáig gyakorlatilag láthatatlan is volt Hollywood – és a közönség – nagy része előtt.

Hollywood a film-újrahasznosítás szomorú aranykorát éli: a stúdiók régebben bevált recepteket főznek újra, a kliensek pedig újra és újra eljárnak lakmározni, majd kopogó szemekkel, éhesen vonulnak haza. Stallone sem igazán ízesíti újra a nevéhez nőtt zsánert: konyhájában a mennyiség felülírja a minőséget, akcióra éhes nézőjét így eteti be gyorsétkezdéjében, dupla adag körítéssel.

„Semmi sem igazi, bármi megtörténhet” – hirdeti a 13 évig tartó szünet után visszatérő belga Jaco Van Dormael (A nyolcadik napon, Toto, a hős) első angol nyelvű filmjét, a Velencei Filmfesztivál Biografilm-díját elnyerő Mr. Nobody-t. E rejtélyes filmet nézve csak annyiban lehetünk biztosak, hogy a történet a címszereplő Nemo Nobody-ról szól, aki életét meghatározó döntéseinek helyességéről és következményeiről mereng.

Vannak filmek, amelyek különös ajándékokat kapnak az élettől. Négy évvel ezelőtt, Ron Howard A Da Vinci-kód című filmjének például maga a katolikus egyház „szervezte” a reklámkampányát, idén Phillip Noyce alkotásának kedvezett Ananké istennő. A Salt című kémfilm ugyanis a hidegháború utáni kémbotrányok talán legjelentősebbikének közepette csöppent a mozivászonra.

[KONTRA] Utólag visszagondolva, bevallom, egy egészen gonosz (akár sértő) kérdés fogalmazódik meg bennem: kinek volt az az igen eredeti ötlete, hogy egy keresztény hadjáratot meditációs és teátrális filmapparátussal megmozgatva egy természetbúvár dokfilmmel ütköztessen? Mert amennyire összetettnek hat ez a kérdés, annyira széteső maga a produkció.

[PRO] A dán Nicolas Winding Refn nem kritizálja túl a kereszténységet a Valhalla Rising-gal, de remek antitézisét adja A passiónak: ez a talányos, rémálomszerű drog-túrává varázsolt történelmi fantasy-saga az érem másik oldalát mutatja be, és – habár Mel Gibson Jézus-filmjét nem nehéz felülmúlni – egyúttal a vikingfilmek trónját is elfoglalja.

Igen vagy nem – nos, immár nem vitás, hogy ott voltunk, ott voltak mindazok, akiknek a munkáját majd negyven rövidebb-hosszabb animált, élőszereplős, szuper8-as illetve többféleképpen is effektelt mozgókép dokumentálja, amint azt az idei tábornyitó vetítésen is láthattuk. A kritikus csoport bevezető csuklógyakorlatként a 2009-es tábori filmek közül válogatott, és véleményét a kritikus személyére építő morális, a filmekből magukból építkező logikus, vagy a közönséget meghatni igyekvő patetikus érvek segítségével próbálta megfogalmazni – mint látható, a logikus érvelésmód abszolút népszerűségével.

Mi van akkor, ha nem tudjuk időben fizetni a hitelre vásárolt kocsinkat? Elveszik a kocsit. És ha nem tudjuk törleszteni a lakásunk részleteit? Elveszik a házat. Na de mi történik azzal, aki nem tudja fizetni még a „saját”, bankkölcsönre vett műmájának költségeit sem? Nos, a mozikból rejtélyes okok miatt kimaradó Repo Men disztópiája szerint: vissza kell venni a már beültetett májat. Akár az illető élete árán is.

A Robert E. Howard novelláin alapuló Solomon Kane biztosan nem lesz akkora klasszikus, mint az Aranypolgár (Citizen Kane), és a fenti titulus is jobban illene az író híresebb hősének mozgóképes kalandjára, a Conan, a barbárra. A Solomon Kane azonban fontos darabjává válhat zsánerének, mivel Michael J. Bassett Európában csinálta meg, ami mostanában még Amerikában sem sikerül: kiválóan működő s&s-fantasy-t alkotott.

„Egyedül nem megy…” – hangzik a régi sláger. Nos, nem tudni miért, de a világ szinte bármely részén bevett szokás, hogy ha az ember egymaga nem jut előbbre, összefog más szakmabelivel, hogy együtt végre felérjenek a csúcsra. Nincs ez másképp Amerika korosodó vígjáték-sztárjainál sem, akik idén nyárra összeálltak a Nagyfiúk című produkció kedvéért. Sajnos, az eredmény szó szerint csak egy próbálkozás.

Pár hónapon belül a második kalandfilmet fogadhatjuk a Bruckheimer-művek háza tájáról. Legutóbb a Perzsia hercege vérzett el a kritikusoknál, most pedig a Varázslótanonc kárhozott hasonló sorsra. A filmből ugyan kiderül, mi az a „magyar tükörcsapda”, összességében azonban egy középszerű, lélektelen moziról van szó.

A Knight and Day nem az év legjobb filmje, nem a csillagpáros legemlékezetesebb közös mozija, nem Cruise legsármosabb alakítása, nem a zsáner legeredetibb értelmezése. Csupán egy lezser kis szerelmi kaland a csajoknak, hogy ne unják körömfestésig magukat a sok szuperjárgányos üldözés közben, ami a srácok kedvéért lett beépítve.