/ /

· írták:

Kedvenc James Bond-filmjeink

Toplista

Oroszországból szeretettel (From Russia With Love, 1963)

Oroszországból szeretettel (From Russia With Love, 1963)

Ez a leghuncutabb Bond-film, amint azt a film eleji sakkjátszma-metafora ígéri. Már a legelején lelőnek egy ál-Bondot. Az igazi James csak bő negyedóra múltán bukkan fel, meglehetősen hiányos öltözékben – tóparti pásztoróráról panancsolja elő a titkárnők gyöngye. Sean Connery olyan könnyed itt a 007-es szerepében, mintha valójában James Bondként anyakönyvezték volna: játéka természetes, eredeti, kellemes, nem vált még rutinná számára. Az irodába beérve Bondnak még koncentrálnia kell, hogy eltalálja kalapjával a fogast, és nem hangzik el a szájából, hogy „A nevem Bond. James Bond.” Az egész filmből fröcsög a tesztoszteron, és ebben van valami megfoghatatlan báj. A filmvégi helikopteres üldözési jelenet forgatása során a tapasztalatlan pilóta állítólag túl közel vezérelte gépét Sean Conneryhez, aki szinte otthagyta a fogát. Kár lett volna érte.

(BK)

Dr. No (1962)

Dr. No (1962)

Terence Young első Bond-rendezése egyben az egyik legalaposabban kidolgozott művek közé is tartozik. Annak ellenére, hogy a Bond-széria legelső darabja, és éppen 50 éve készült, sokkal jobban emlékszem rá, mint mondjuk a csupán négy évvel ezelőtti Quantum of Solace-beli kalandozásra. Hiába, Daniel Craig SOHA nem lesz Sean Connery... A 007-es ügynök ez alkalommal Jamaicára utazik, hogy egy meggyilkolt kollegája után nyomozzon. A szigeten persze nemcsak a dögös Ursula Andress-szel, hanem a gonosz tudóssal, Dr. No-val is találkozik, akit végül közös erővel szabotálnak. Honey Ryder szerepére amúgy először Julie Christie-t kérték fel, de az egyik producer megvétózta a döntést, mert nem találta elégségesnek a színésznő mellbőségét. Ugyanakkor Sean Conneryt is elutasították eredetileg... mégis milyen jól összejöttek a dolgok!

(CsE)

Polipka (Octopussy, 1983)

Polipka (Octopussy, 1983)

A Szigorúan bizalmas után Roger Moore azt fontolgatta, otthagyja Bond szerepét, mivel túl öregnek érezte magát hozzá (meg kell hagyni, erre nagyon ráérzett). A producerek több új Bond-jelöltet is meghallgattak, sőt még próbafelvételek is készültek (többek közt James Brolinnal is), de végül nem kockáztattak egy esetleg félresikerült új színészválasztást. A kissé elpondrósodott és megvénült 007-es ismét egy meggyilkolt kolléga után nyomoz, bár ezúttal inkább egy kalandfilm, mintsem egy kémfilm szemtanúi lehetünk, ami néhol még paródiába is átcsap. Az indiai látogatás viszont vérfrissítésnek számít az eddigi helyszínek után, és azt is örömmel vesszük tudomásul, hogy az egzotikus Kamal Khan megszorongatja kicsit hősünk önbizalmát. Hiszen Mr. Bond egy rendkívül ritka fajhoz tartozik, amit most éppen a kihalás fenyeget.

(CsE)

Goldfinger (1964)

Goldfinger (1964)

Nem tehetek róla: a teljes film legmegragadóbb pillanata az volt, amelyikben a tarkójára mért ütéstól még enyhén kótyagos James felkattintja a lámpát, és nem hisz a szemének: aktuális, dekoratív hölgykalandja aranyba vonva, holtan fekszik az ágyon – és holtában még dekoratívabb, mint annak előtte. Ez a látvány még a sokat látott titkosügynököt is megdöbbenti és felkavarja. A Bond-széria legszebb hullájához enyhén felerősödő, csilingelő, enyhén patetikus hangulatú, a feszültséget a következő percben is fenntartó, finom ízléssel megkomponált zene kapcsolódik. A sorozatba az Oroszországból szeretettel alkalmával bekapcsolódott John Barry zeneszerzőnek a Goldfinger volt a kedvenc Bond-munkája. A jazz alapú zene elegáns és szinte fémes hangzású, saját jellemzése szerint „rezes és lerobbant”, ugyanakkor „pimaszul szexi”.

(BK)

A világ nem elég (The World Is Not Enough, 1999)

A világ nem elég (The World Is Not Enough, 1999)

Pierce Brosnan Bond-figurája a szérián belül leginkább Roger Moore 007-es karakteréhez hasonlítható: kifogástalanul elegáns, választékos modorú, humoros és szellemes brit úriember, szívtipró bájgúnár és könnyed társalgó, aki a két-, azaz hároméltű csodamasina víz alá merülésekor még utoljára megigazítja nyakkendőjét és lehengerlő természetességgel tudja megjegyezni, hogy rázva és nem keverve kéri a martinit. A Brosnan-korszak filmjeiben a technológiai fejlődés felgyorsulásával egyenes arányban szaporodnak a képtelenebbnél képtelenebb segédeszközök és egyre bombasztikusabbá válik az akciódramaturgia. A világ nem elégből például – az említett, szinte Batmobil-szerű alkalmatossággal végrehajtott üldözés mellett – kitörölhetetlen nyomot hagyott bennünk az a rendkívül feszült jelenetsor, amikor Bond és (naná) női segítője egy olajvezeték belsejében üldöznek egy száguldó, időzített nukleáris bombát. Ráadásul a film megajándékoz bennünket a Bond-univerzum legelragadóbb főgonoszával – Sophie Marceau személyében. És aki nem tudná: A világ nem elég az ősi skót Bond-família jelmondata.

(PAZs)

Casino Royale (2006)

Casino Royale (2006)

Merész, de bölcsnek bizonyuló húzás volt a gyártó részéről Daniel Craig felkérése James Bond szerepére: a darabos, baltaarcú színész kissé kilóg a mindig elegáns és sármos 007-esek sorából. A Craig-fordulat azonban a legjobb, ami történhetett a Bond-sorozattal a 21. század elején, mert – a Bond-mitológia némely elemének átértelmezésével és a cselekményvezetés realisztikusabbá tételével – új életet lehelt a Brosnan-éra vége felé kifáradni látszó franchise-ba. A Casino Royale (Ian Fleming első Bond-regényének „hivatalos” adaptációja) a gyökerekhez nyúl vissza, a brit szuperügynök pályájának kezdeteihez. Amikor az „ifjú farkas” már van annyira rátermett, hogy elbánjon a terroristák bankáraként ismert főgonosszal, de lelkileg még olyannyira sebezhető, hogy képes halálosan beleszeretni kolléganőjébe. Egy érző szívű, szerelmes és csalódott Bond – már csak ezért is hiánypótló darab a Casino Royale. De amikor a végén kimondja, hogy „A nevem Bond. James Bond”, már tudhatjuk, hogy azzá vált, akit jól ismerünk.

(PAZs)

Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty's Secret Service, 1969)

Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty's Secret Service, 1969)

Ez az epizód a személyes kedvenceim közé tartozik. Lazenby Bondja nem olyan férfias, mint Conneryé, nem olyan elegáns, mint Moore-é, nem olyan sötét, mint Daltoné, nem olyan komplikált, mint Brosnané és nem olyan korszerű, mint Craigé. Viszont talán mind közül a legemberibb, legalábbis esetlenségében az. Ez az epizód tartalmazza az egyetlen helyet, ahol a Bond-színész áttöri a filmes konvenciók „negyedik falát”: lebeszél a vászonról. Bond egy kis tengerparti balhé során megmenti a nőt, ám az ahelyett, hogy a nyakába ugrana, elszalad. Lazenby szomorkás tekintettel néz utána, majd megszólal: „Ez sose történt meg a másik fickóval” – Sean Conneryre gondol. És tényleg, ilyesmi csak Lazenby Bondjával történhet meg. Meg velünk, jedermannokkal. Ez az egyetlen epizód, amelyben Bond kilépni látszik nőfaló státusából: feleségül veszi az elszaladó nőt. Meg is lesz a böjtje: az asszonyt lelövik. Viszont a tény, hogy Bond házasságra vetemedik, olyan személyiségre utal, amilyenre sem a korábbi, sem a későbbi Bond-filmekben nincs példa.

(SzJ)

Casino Royale (1967)

Casino Royale (1967)

Kisebbségben vagyok, mert nekem a 60-as évek kémfilmje Michael Caine-t és az Ipcress ügyiratot jelenti, nem James Bondot. Sohasem szerettem a fősármőrt, alakítsa azt bárki. Peter Sellers viszont bármilyen mennyiségben jöhet, még Bondként is. Éppen ezért a kedvenc James Bond-filmem nem is igazi James Bond-film, legalábbis nem legitim, a franchise legális keretein kívül készült, s az egyetlen, ami parodisztikusan nyúl Fleming művéhez, az azóta „normálisan” is adaptált Casino Royale-hoz. Sellers amúgy nem az egyetlen Bond a filmben: James Bondnak hívják David Nivent, Ursula Andresst és még pár másik figurát is. Sajnos, a filmnek rendezője is annyi volt, mint Bondja, így eléggé szétesik a végeredmény. Az 1967-es Casino Royale tehát kémfilmnek sem jó, paródiának is épp csak elmegy, de James Bond-filmnek kitűnő.

(JBN)