Galaczi Zsófia: Élet a szavakon túl. Michaël Dudok de Wit: A vörös teknős

Habár azt mondják, egyetlen kép többet mond ezer szónál, azért tökéletesen szöveg nélküli filmet készíteni igencsak rizikós vállalkozás. Akárcsak az instrumentális zene, általában jóval szűkebb réteget tud csak megszólítani, verbalitáshoz szokott, ellustult füleinket pedig jóval koncentráltabb figyelemre és elmélyültebb befogadói hozzáállásra készteti, mint a szöveges műfajok; és aki ezt a plusz erőfeszítést nem hajlandó megtenni, az valószínűleg A vörös teknőst sem igen fogja igazán értékelni. Annál dicséretesebb teljesítmény, hogy mindezek ellenére e film látszólag nemhogy nem találta meg a közönségét, de – a tavalyi, szintén Hollywood- és szövegmentes A fiú és a világ nyomdokain haladva – az idei Oscar-aspiránsok előkelő társaságába is bekerült.

A történet egy viharos tengeren fuldokló férfi képével indul, aki az egész éjszaka tartó tehetetlen hánykolódás után végül egy aprócska, lakatlan szigeten ér partot. Miután felméri kilátástalannak tűnő helyzetét, azonnal munkához lát, hogy megteremtse a szigetről való elmenekülése feltételeit, ám az minduntalan kudarcba torkollik. Fokozódó kétségbeesésére különös lázálmok hoznak csak néhány másodpercnyi enyhülést, s már épp, amikor felmerülne bennünk a kérdés, vajon tud-e még újat mondani egy n+1-edik iterációjú robinzonád, váratlan fordulat következik be. Péntek ugyanis ezúttal egy vörös színű teknősből lett vörös hajú nő képében jelenik meg, aki az addig mondhatni szokványos, realista történetbe menten behozza a fantasztikus elemet, méghozzá annak népmesei formulája szerint: az állat alakjában érkező szerető toposzával. A film pedig ettől kezdve annak ellenére is párbeszédmentes marad, hogy a számkivetett végre úgy tűnik, nem kell, tovább magányosan töltse hosszúra nyúlt tengerparti vakációját; a szavak szerepét ugyanis továbbra is tökéletesen betöltik az olyan finom, mégis jelentőségteljes gesztusok, mint az agyonhordott ing önzetlen feláldozása a meztelenségét vízbe rejtő nőnek, vagy az állati mivoltot jelképező teknőspáncél és válaszul a menekülés egyetlen reményét jelentő tutaj végső tengerre bocsátása.

Mire feleszmélünk, egy fél emberöltő pereg el a szemeink előtt nyolcvan percbe sűrítve, annak minden súlyával és esendőségével, mintegy kozmikus távlatból és személytelenítve, mégis intim érzékenységgel s nemritkán szívbemarkolóan szomorú képekben megragadva. Nem tudjuk, ki ez a férfi, honnan jött és hová tartott, felbukkanása a szigeten éppolyan rejtélyes és mitikus jellegű, mint a teknősé, mégis fiatal férfikorától haláláig kísérjük nyomon az életét, amelyet a világtól teljes izolációban él le teknős-feleségével és közös gyermekükkel együtt. Ám ha a külső rétegeket: a rendkívüli körülményeket és a mesei elemeket óvatosan lefejtegetjük a történetről, tulajdonképpen nem is különbözik ez olyan jelentős mértékben bármely más emberi sorstól. A szinte cselekmény nélkül sorakozó filmkockák folyamában olyan villanásnyi hétköznapi élethelyzetek szemtanúi lehetünk, mint egy férfi és egy nő szerelembe esése, majd szerelmük beteljesülése a kisfiuk megszületésével, később a fiú felnövekedése és kirepülése a családi fészekből, végül az egymás melletti megöregedés és az elkerülhetetlen meghalás – sohasem túl soká időzve egyetlen mozzanat felett sem, mintha valóban nem is lenne bennük semmi rendkívüli. A végső felvonás mintegy visszatérés a kezdetekhez: a tenger hozta és a tenger nyeli el, jeltelenül és nyomtalanul.

Kép A vörös teknős / La tortue rouge című animációs filmből

A rangos filmes elismerésre méltán felterjesztett animációs film a holland Michael Dudok de Wit első egész estés alkotása, s egyúttal az animékre specializálódott, nagy múltú japán Ghibli Stúdió első nem japán gyártású ajándéka a világnak. Egy bátor kísérlet, amelyet egyfelől talán a kényszer – a nagy öregek, Miyazaki és Takahata mester visszavonulása –, másfelől a megújulás vágya, az új utak keresése hívott életre. A film kilép a megszokott kulturális és vizuális keretrendszerből, mégis, a konkrétumok szintjén Ázsiát idéző miliőn túlmenően is megőrzi a Ghibli-alkotások esszenciáját, azok líraiságát és természetközeliségét. A vörös teknős lényegében egy animált természetfilm az emberi sorsról, amelyben a tényleges történet másodlagos a természetábrázoláshoz képest, amely természetnek a három emberi szereplő éppolyan szerves része, mint a refrénszerűen felbukkanó rákok vagy az örök tenger. A film nem magyaráz, nem nevel, éppen csak ábrázol, magától értetődően, mégis szabad értelmezési lehetőségeket hagyva, szelíd természetességgel, ugyanakkor mély, összetett szimbolika által. Tompa, akvarelles színeivel és stilizált, szinte statikus formanyelvével hihető, organikus és nagyon is emberi világot teremt, amit a környezet neszeit hűen megelevenítő hangtechnika, valamint Laurent Perez Del Mar fenséges, éteri muzsikája varázsol igazán gazdag, maradandó filmélménnyé.