Szabó Zoltán: Minden megy tovább. Michaël Dudok de Wit: A vörös teknős

A holland Michaël Dudok de Wit már a ’90-es évek eleje óta alkotja többnyire kritikai sikernek örvendő animációs rövidfilmjeit, első egészestés művére azonban egészen 2016-ig kellett várni. A tény, hogy A vörös teknős rögtön a japán Ghibli stúdióval koprodukcióban készült, már önmagában jelentősen alakítja a nézők elvárási horizontját.

Marketing szempontjából nyilvánvalóan profitált az együttműködésből a film, viszont – tekintve, hogy a Ghiblihez (el)ismertségben csak a Pixar mérhető animációs fronton – elég komoly követelményeket is támasztott vele szemben. A vörös teknősnek így nem csak egy viszonylag magas minőségi mércét kellett megugrania, de bizonyos formai és tartalmi elvárásoknak is meg kellett felelnie.

A film egy viharos tengerben hánykolódó, túlélésért küzdő férfi képével nyit, aki nem sokkal később egy lakatlan szigeten ébred fel. A felütés ismerős, de azt rövidesen világossá teszi A vörös teknős, hogy nem pusztán egy animációs Robinson Crusoe vagy Számkivetett akar lenni – főhősünk nem sokat törődik olyan dolgokkal, mint az élelemkeresés vagy a menedéképítés, egyetlen célja minél hamarabb elkerülni a szigetről. Többször is tutajt épít magának, azonban azt minden egyes alkalommal elpusztítja a címbeli állat röviddel a vízrebocsátás után. A férfi kezdeti frusztrációja idővel átadja a helyét a reménytelenségnek és a lemondó beletörődésnek, ami később – bizonyos események hatására – elfogadásba és megbékélésbe fordul. A madarak csiripelését, a tengerparti homokban szaporázó léptek hangját, valamint a szikláknak csapódó hullámok zaját eleinte a főhős egy-egy kétségbeesett ordítása vagy heves zihálása töri meg, idővel azonban már a nevetése olvad bele.

Bár a film egy sornyi dialógust nem tartalmaz és a – magyarok keze munkáját is dicsérő – képek sokszor csak sejtetnek vagy utalgatnak a jelentésüket illetően, fő mondanivalója viszonylag hamar leszűrhető. Ember és természet viszontagságos kapcsolata bontakozik ki előttünk, melyet az egyre súlyosbodó ökológiai katasztrófák fényében nehéz politikai felhangok nélkül látni. A film ugyan egy pillanatra sem fordul át üres prédikálásba, de a párbeszédek elhagyása kissé paradox módon még önmagában nem elég az unalomig ismételt „mutasd, ne mondd” alapelv betartásához.  Egy-egy vizuális megoldása kifejezetten szájbarágós, az áriázó énekkel és keserű hegedűszólamokkal aláfestett meseszerű képsorok pedig sokszor fordulnak át giccsbe, ami éles kontrasztban áll a film többi részének puritán minimalizmusával. A dialógusok hiánya tehát ilyen formában nem is érződik igazi kockázatvállalásnak vagy innovációnak, inkább csak azok látszata – arra azonban kétségtelenül jó, hogy kitűnjön vele a film a tömegből, valamilyen szinten ezzel is igazolva a többnyire belterjesen alkotó Ghiblivel való együttműködés jogosságát.

Kép A vörös teknős / La tortue rouge című animációs filmből

Az ember-természet kapcsolat mellett a másik végigvonuló motívum az emberi lét főbb szakaszainak, valamint az azokhoz kapcsolódó megpróbáltatásoknak a bemutatása, melynek bizonyos elemei már a rendező 2001-ben Oscar-díjat nyert animációs rövidfilmjében, az Apa és lányában is megjelentek. Névtelen és szótlan főhősünk szigetre kerülése ugyanis nem pusztán szimbolikus újjászületés, hanem maga a születés – nem véletlen, hogy a sziget előtti időkre semmiféle visszatekintés vagy utalás nem szerepel a filmben. A környezete nem szokványos ugyan, de a nehézségek, amikkel szembe kell néznie, univerzálisak – a pártalálástól kezdve szeretteink elengedésén át egészen a halál elfogadásáig egy mindenki számára könnyen azonosulható életút rajzolódik ki előttünk.

A vörös teknős viszonylag hamar tisztázza központi tézisét, később pedig ezt bontogatja tovább és árnyalja kicsit, de kifejezetten érdekfeszítő gondolatokkal nem szolgál. A film nem csak az alapvető emberi attitűd megváltoztatásában, hanem egy következő, környezettudatos generáció felnevelésében látja a megoldást, mely már nem csak a természet kárán, de azzal harmóniában is képes létezni. Emellett egy nyugodt, meditatív hangulat megteremtésére törekszik, mellyel önreflexióra sarkallná a nézőt, ennek azonban közel sem enged elég teret. Az ilyen félmegoldások miatt is érződik sokszor az, hogy két szék közé ül a film; ahhoz nem mond eleget, hogy kitöltse vele a szűk 80 perces játékidőt, ahhoz azonban pont elég válasszal szolgál, hogy a nézőnek ne kelljen befelé fordulnia azokért. 

Az egyértelmű – már csak a szinte egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatás, valamint a bezsebelt díjak és jelölések alapján is –, hogy A vörös teknős nem hoz szégyent sem Michaël Dudok de Wit, sem a Ghibli nevére, viszont sok szempontból mégsem sikerült megfelelnie a bevezetőben említett elvárásoknak. Hiába nem fél attól a film, hogy elidegenítse a nézőinek egy részét, ha ahhoz mégsem elég bátor, hogy bízzon bennük és teljesen elengedje a kezüket.