Böhm Karolina: Cemetery Club

A Temető klub (The Cemetery Club) címet látva az ember rögtön az elmúlásra, halálra, temetésre asszociál, és azt gondolja, hogy ez a film valószínűleg csak erről fog szólni. A rendező és a film egyik főszereplőjének vitája azonban mindjárt a film legelején eloszlatja ezt a félreértést. A vitából kiderül, hogy ez a cím csak a rendező filmmel kapcsolatos művészi elképzeléseit tükrözi.

A film alaptémája, hogy nyaranta, szombat reggelenként 10 órakor egy csoport idős nő és férfi műanyag kerti székeket hurcol keresztül a jeruzsálemi Herzl Hegyi Temetőn. Leülnek egy nagylombú fa árnyékában, és különféle témákról kezdenek beszélgetni, a teljesen mindennapitól a magasztosig. A csoport „Herzl Hegyi Akadémia” néven identifikálja magát, és már több mint két évtizede, a temető közelében tartja heti gyűlését. De miért nevezik így magukat és miért pont ezen a helyen találkoznak?

Korábbi tanulmányaimból a csoport elnevezését hallván feldereng, hogy legelőször Platón iskoláját nevezték akadémiának Akademos kertjéről, mely Athén északi részén feküdt. Itt tartotta Platón az előadásait. Az Akadémia megalakítása az ókori világ legfontosabb eseményei közé tartozott. Az iskola Athéntól néhány kilométerre, nevezetes személyiségek sírjával szegélyezett út mentén, egy nagy liget közepén állt. Platón filozófiát és matematikát tanított párbeszédes formában. Az Akadémián Platón körül számos tanítvány gyűlt össze. A tagok hosszú ideig, akár életük végéig az Akadémián maradtak, ahol részt vettek a közös tanulmányokban, vallási szertartásokban és étkezéseken. A Herzl-Hegyi Akadémia sokban hasonlít ehhez. Tagjai szintén a nemzet nagyjainak sírjai mellett vitáznak a modern filozófia történetéről, olvasnak verseket, ebédelnek és alkotnak véleményt a zsidó nemzet jövőjéről. A filmben visszatérő motívumként tűnik fel Herzl Tivadar – a Zsidó Állam megálmodójának – síremléke, amely előtt az „Akadémia” tagjai rendszeresen elvonulnak a találkozójuk előtt. Ha ott járnánk és látnánk ezeket az idős embereket, talán még egy fél percnél több időt sem szentelnénk rájuk, talán figyelemre sem méltatnánk őket. Tali Shemesh – a film rendezője – viszont úgy érezte, hogy igenis oda kell figyelni rájuk, szükséges és érdemes tanulni ezektől az emberektől. Hiszen ezek az idős emberek nemcsak megélték, elszenvedték a történelmet, de az ő generációjuk történelmet is írt azzal, hogy szerepet játszott a zsidó állam megalapításában, felépítésében.

A film lehetőséget ad a nézőnek, hogy „bekukkantson” egy kicsit a Herzl-Hegyi Akadémiába, belehallgasson a csoportbeszélgetésekbe (csoportterápiába?), amelyben idős izraeliek ülnek össze minden szombaton a jeruzsálemi temető melletti parkban, hogy az őket érintő, érdeklő témákat közösen megvitassák. Ezek a törékeny nők és férfiak idős koruk ellenére sem mondanak le a magasabb szintű, intellektuális gondolkodásról, továbbra is igényük van arra, hogy áldozzanak az elmének, amíg csak lehet és egészségük engedi. Bár meg kell jegyezni róluk, hogy jobb beszélők, mint hallgatók, mert sokszor egymás szavába vágva nyilvánítják ki véleményüket. A kaotikus beszélgetések a politikai vitától, a történelmen át a versmondáson keresztül egészen egy ember megható történetéig a fia várva-várt látogatásáról, szinte bármire rátérhetnek. E beszélgetések, „kibeszélések” egyben terápiát is jelentenek számukra. Ezek az emberek a jelenben és a múltban élnek. A jövőt sosem tervezik tovább a következő sabbati találkozásnál. Közös a történet, amelyen osztoznak: ezt látjuk például akkor, amikor az egyik férfi képtelen eldönteni, vajon németül olvassa-e a Schiller-verset, annak ellenére, hogy ezzel felzaklathat egyeseket.

Tali Shemesh izraeli rendezőnő öt évig követte az „Akadémiát”, elsősorban két tagjára összpontosítva: Miniára, a rendező nagyanyjára és Lena-ra, a nagynénjére. A film feltárja az intenzív, viharos, képtelen kapcsolatot e két nagyon különböző nő között, akiket összeköt a történelem és a sors. A film megvizsgálja Lena és Minia konfliktusát, azt ahogyan az életüknek értelmet adó csoport tagjai megtizedelődnek, a családi titkok pedig előjönnek kísérteni őket. Az eredmény egy szívbemarkoló, személyes, néhol pedig vicces portré a holokauszt generációjáról – úgy ahogy még soha nem láthattuk. Tali Shemesh Temető klubja egy olyan dokumentumfilm, amely két olyan nőt helyezi a film történetének központjába, akik sok áldozatot hoztak és kemény munkát végeztek az Izrael megalakulását követő években. A film az ő kapcsolatukat és barátaikat követi, akik mind német anyanyelvű bevándorlók, akik velük együtt hetente egyszer összeülnek verseket olvasni és aktuális témákról beszélgetni.

A film mindemellett az öregedésről és a magányosságról is szól, miközben a holokauszt generációjának állít emléket, akik bár Izrael megalakulásának történetében fontos szerepet játszottak, de lassan elfelejtik őket, és halálukkal talán végleg a hallgatás homályába tűnnek. Tali Shemesh azon emberek közé tartozik, akiknek a családjában még jelen vannak a holokauszt-túlélő nagymama és nagynéni, akikhez őt különleges és érzelmekkel teli kapcsolat fűzi. Kevés dolog inspirálóbb, mint olyan idős emberekkel találkozni, akik nem hajlandók nyugodtan elfogadni a végzetet. És kevés dolog fárasztóbb ugyanezen emberek ingerlékenységénél. A Temető klub című izraeli dokumentumfilm épp ezért a bátor és az idegesítő határán egyensúlyoz.

Tali Shemesh mindent megtesz, hogy idős alanyai látásmódjába bepillantást nyerjen, de ők túl bölcsek ahhoz, hogy túlzottan elmerüljenek a múltban, a rendező pedig idővel felhagy a mély gondolatok hajszolásával. Amit helyette kapunk, az egy dokumentumfilm, aminek megvannak a maga mélypontjai és csúcspontjai: a figyelmünket leköti ugyan, de sok újdonságot nem árul el Izraelről, a holokausztról, a családról vagy az öregedésről. A rendező az akadémia két tagjában érdekelt különösen: csípős nyelvű nagyanyjában, Miniában és nagynénjében, Lenaban. A Temető klub időnként annyira ezekre a karakterekre fókuszál, hogy a film házivideó érzését keltheti a nézőben. Minia egy idős hölgy, aki szívesen van egyedül vagy elegyedik bájcsevejbe. Mostohanővére ellenben még akkor is vitákat szít, ha szándékosan nem is akarja, így például a holt tengeri útjuk során. Minia egyszer azt kérdi tőle, miért olyan ideges. „Nem vagyok ideges”, válaszolja Lena. „Traumatizált vagyok.”

A legmeglepőbb felfedezés talán az, hogy miután Lena a háború után Izraelbe emigrált, gyerekeit árvaházba adta, hogy a tanulásra tudjon koncentrálni és idővel ügyészként helyezkedhessen el. Lena beismeri az évek távlatából, hogy ez meglehetősen furcsa döntés volt. Nem derül ki azonban, hogy a döntésének tudja-e be egyik fia elhidegülését.

Amit látunk, az egy művészien megkomponált dokumentumfilm. A film szakítva a Spielberg-féle videó-interjúkban már megszokott mesterségesen megkomponált vallomásos formával, a maga természetességében – mintegy az Akadémia beltagjaként – mutatja be a holokauszt generációját és e generáció örömökkel, szomorúsággal teli mindennapjait.