Farkas Bálint: Cigányúton

A Számon kívül maradtak azoknak állít emléket, akiket szervezetten, parancsra és tömegesen, egy olyan hamis ideológia nevében gyilkoltak meg, amely elhitette a világgal, hogy ember és ember között lehet különbség. Rájuk emlékezik Aaron Yeger filmje.

Miért kell egyáltalán emlékezni? A németek már megbánták. (Még utáljuk őket, de nem ezért. Szerencsére ok mindig akad.) Mi, magyarok, ugyan még nem, de talán nekünk nincs is mit. Amikor az első vagonok kigördültek a magyar pályaudvarokról, akkor a mi szemeink csukva voltak. (Pislogtunk: ha sok volt a vagon, szaporábban. Van ilyen.) Tekintsünk el attól, hogy ez nem igaz. Miért kell akkor nekünk emlékeznünk? A zsidókat azóta se merik bántani. Még él néhány öreg, elkárogják, milyen volt nekik, megbeszélik, kihalnak, megkönnyebbülünk.

Nem kizárólag azért foglalkozik a művészet ezekkel problémákkal, mert valami szörnyű, múltbeli dologra emlékezünk vele. Ezek a filmek, könyvek, zenék, performanszok, egyáltalán, az emberi jogok, nem azért léteznek, hogy bemutassák ami megtörtént. Ezek nem oktatófilmek a történelemről. Minden ilyen alkotás azzal a céllal születik, hogy hátha egyszer valaki észreveszi: baj van. Most, ma, itt. Ami akkor nem működött, azóta sem működik. Mert lehet ma attól félni (mondhatnám úgy is: félő), hogy nincs már más, csak az élő emlékezet utolsó morzsái. Amikor pedig a túlélők mind meghalnak, amikor már csak akta, adat, dokumentum marad hátra, amik egy fiókban lassan elfelejtődnek, akkor megint ott találjuk magunkat valami nagy, üres tér közepén, egymással összeeresztve, ahol mindent szabad.

Talán az idő telik gyorsabban, mint hinni szeretnénk, talán a történelem egyengeti el magát hamarább, mint reméltük. Ez a film nem hagyja, hogy meggyőzzük magunkat, hogy jó ez így, hogy történelmi szükségszerűség az ablakom alatt vezényszóra masírozni, kihasználni és eltorzítani az emberek legprimitívebb ösztöneit, és mások puszta létezését hinni az én boldogulásom korlátjának. Aki így gondolkodik, egyedül marad: mindenkit elpusztít maga körül (s végül maga is mégiscsak meghal). A zsidókat, mert gazdagok, a cigányokat, mert szegények, a fogyatékosokat, mert úgysem értik, az értelmiséget, amiért megértették. Ki marad? Ki válaszol egy feltett kérdésre?

Mert ez a film erről is szól, hogy Auschwitzba nem a zsidókat vitték el. Auschwitzban mindenki ott volt, aki más volt. Pontosabban, aki nem olyan volt. Auschwitzban gyűltek ezek az ilyenek, az undorral, biggyesztett szájjal lefitymált ilyenek, akiket a társadalom nem megölni akart, csak eltüntetni a szeme elől, félretolni az útból. (Aztán máshogy alakult: mégiscsak megölték őket.)

Mégis, Aaron Yeger tökéletesen megmutatja, hogy mindez megtörténhetett, mert az ember hajlamos elhinni, hogy ha mindig csak egy kicsit lép, akkor soha nem ér oda, ahova pedig láthatólag tart. Aztán végül nem lehet majd még kisebbet lépni, mert egyszer mégiscsak észrevesszük: ott vagyunk. Nácizmus van, diktatúra és háború, kirekesztés, gyűlölet és rasszizmus. Persze nem mi csináltuk, csak velünk történt. Hiba azt gondolni, hogy azért, mert a társadalomnak csupán részei vagyunk, nincs felelősségünk a kollektív történésekért. Ilyenkor a többiekkel együtt áll az ember, lábával, mint az avart, elinflálódott pénzét söpörgeti, elhurcolt szerettei jutnak eszébe, és közben azon gondolkodik, hogy hol hibázott, amikor ő nem is csinált semmit. Valóban, hogyan is lehetne elítélni azt, aki csak olyan, mint a többiek.

Hiba azt gondolni, hogy a dolgok elkerülhetetlenek (A fogalom utólagos: akkor igazolódik, ha megtörtént).  A szándékos naivitás persze a modern ember luxusa, a világmegváltó értelmiségi pedig a fatalista ember alapos indoka arra, hogy semmit se tegyen. Igaza is lehetne, és mégis, rossz szájízzel mondom ki, hogy ha nincs más, hát akkor haljunk meg együtt, kézenfogva, birkamosollyal.

A néző azon is eltöprenghet, hogyan is jön ő mindehhez. Érdekes kérdés ez egy olyan filmmel kapcsolatban, ahol a megszólaltatott cigányok nem egyszer magyarul beszélnek, ahol a Magyar Gárda a standard vágókép, és ahol, ezek után érthető módon, a cigányellenesség kapcsán a Jobbik neve merül fel elsőnek. Persze sem a rendező, sem a producer nem magyar, és felvetődhet a kérdés, milyen jogon ítélkeznek ők rólunk. Persze talán az is megér egy kérdést, módosítja-e bármennyiben a rasszizmus tényét az, hogy ki beszél róla. Elgondolkodtató, amikor elhangzik a filmben: „minden zaklatás helyi szinten kezdődik”. Az intolerancia, a kirekesztés eredményezi azt az állami vegzálást, ami deportálásokhoz, tömeggyilkossághoz vezet. Mindez nem történik meg, ha a helyi közösség fellép ellene, ha valaki kimondja: „ő a mi emberünk, szükségünk van rá”. A film rádöbbent, hogy ezeket az embereket csak azért lehetett elvinni, mert senkinek nem kellettek.

A cigányok hiányoznak a holokauszt emlékezetéből. (Magyarországról pedig a Holokauszt méltó emlékezete.) Azonban hiányról is csak akkor lehet beszélni, ha világos, mi nincs, ha tudjuk, mi tűnt el. Ha tudjuk, hogy vannak cigányok, akik már nincsenek, mert százezreket vittek munkatáborba vagy semmisítettek meg. Még csak nem is tudunk róluk, mert nem tudunk azokról se, akik most velünk élnek. Fogalmunk sincs a cigányokról, és a valóságot mind jobban eltakarják az egyre burjánzó sztereotípiák. 

A művészetnek persze nem feladata megoldani ezeket a problémákat. Mégis, megmutatja, mik ezek a problémák, felnagyítja, értelmezi és átadja őket a nézőnek. Feldolgozza, hogy a befogadó befogadhassa, dolgozhasson vele, s elgondolja, kicsoda ő. Auschwitz nem azért téma, mert a „gonoszokat” utálni kell, a kortárs művésznek nem a történelmi igazságtétel a feladata, és nem is az aktuálpolitikai. A művészet nem mondhatja meg, mi a „tuti”, az ellenkezőjét viszont meg kell mondania, különben értelmetlen. A művészet a világ negatívja: látlelet a problémákról. A látlelet pedig a látogatóé, aki eljött erre a mozira. Nincs felmentés: közünk van hozzá.

De mindegy is. Nehéz nem újra lerágni egy csontot, és jogos a félelem, hogy a végén nem mondtunk semmit. Pedig a közhelyek magukért beszélnek. Vagy maguk helyett. Vagy nem is beszélnek a közhelyek. Csak hallgatnak, ahelyett amit mondanánk.