Farkas Bálint: Tisztelet a kivételnek

Mi az antiszemitizmus? Yoav Shamir 2009-es filmje, a Rágalom látszólag ezt az egyetlen kérdést járja körül. Valójában arra keresi a válaszokat, hogy mit jelent antiszemitának lenni. Hol találkozik az ember antiszemitákkal, kik ők, és valóban fenyegetik-e a zsidó államot? Kiknek kell félnie, és kitől kell félni? (Mit kell félteni?)

Nem könnyű meghatározni egy átpolitizált fogalom tényleges jelentését, egy végletekig relativizált tartalmat, amelyet egyesek éppúgy bagatellizálnak, mint amennyira mások dramatizálják azt. Ez a film mégis arra példa, amikor egyazon vásznon jelenik meg a zsidó „paranoia” és a világuralomra törő faj utálatának koncepciója. Nem férnek meg ugyan egymás mellett, de legalább nem tagadhatják le létezésüket a néző előtt. Ilyenkor feltámad az emberben a remény, hogy vannak még olyan filmek, amelyekben véleményekkel is találkozhatunk – innen is, onnan is (amonnan is).

Yoav Shamir először kérdéseket tesz fel, majd narrálja, de nem véleményezi a történteket. Az interjúkat legfeljebb annyiban értelmezi, amennyiben azok újabb kérdésekhez vezetnek. Új embereket keres fel, hogy minél több szempontot bevonjon a diskurzusba. Bemutatja a hivatalos izraeli álláspontot, de nem fedi el sem a kormányoldalt az ellenzékből, vagy éppen külföldről kritizáló hangokat, sem az útját végigkísérő antiszemita megnyilvánulásokat.

A párhuzamos valóságok láttán pedig a néző könnyen összezavarodhat. Egyfelől látja léket kapni Izrael hivatalos politikáját, amint az egy interjú vádja szerint legjobb szándékú segítőit minősíti zsidóellenesnek, pusztán mert támogatásuk nem feltételezi Izrael tökéletességét. Az antiszemitizmus nem lehet egyenlő a zsidóságot érintő bármifajta kritikával. Az antiszemitizmusnak nincsenek logikai alapjai, és mint minden idegengyűlölet, zsigeri és indokolatlan. Irracionális, mert nem konkrét jelenségegekre irányul – politikai magatartásokra, döntésekre, eseményekre -, hanem egy állapotra: a zsidó létre. Feltétlen gyűlölet, ami származás szerint ítél. (Az elkövető nem hülye, hanem zsidó.)

Másfelől azzal is szembesülnie kell a nézőnek, mennyire része a mindennapok folklórjának a zsidózás. Ez persze nem átgondolt és meggyőződéses antiszemitizmus, mégis érezni a különbséget a csigaevő franciák, a fukar írek, a rideg angolok és a kampósorrú, uzsorás, világuralomra törő könyörtelen bankár zsidók sztereotípiája között. Aki nem képes előítéleteit leépíteni, annak számára mindez a valóság magyarázatává válik. Tudniillik, hogy mégiscsak van benne valami.

Nem lehet irigyelni a rendezőt. Nehéz bemutatni ezt az izraeli propagandagépezetet és a zsidókkal szembeni előítéletességet egyaránt számonkérő filmet (mert a kérdezés: számonkérés) egy olyan közösségben, ahol az embert könnyen félreérthetik (és ezt a filmet minden közösségben félreérthetik). Nehéz rámondani az áldozatra, hogy bármiben is hibázott, ha utána magyarázkodni kell. Ha meg kell értetni az áldozattal, hogy a jövőre nézve nem feddhetetlen, még ha teljesen indokolatlan és brutális sérelmet szenvedett is el, és ha a másik oldal bűnöseit folyton figyelmeztetni kell, bűnüket semmi nem menti. Nehéz középre állni olyankor, amikor minden oldalról lőnek.

A film a maga tiszta naivitásában egy meghatározható, objektív valóságot keres, ami pedig a holokauszt utóéleténél jóval könnyebben kezelhető kérdésekben sem létezik. Yoav Shamir hazájában rájött, a mindenkori propaganda eltorzítja az érzékelését, és feladatának érezte, hogy kiderítse, mennyire. Ki akarta deríteni, mi az igazság, ez a közhelyes és absztrakt izé, ami mindig csak úgy lóg a levegőben, de földet soha nem ér.

A film megmutatja (meg meri mutatni), hogy a valóban létező antiszemitizmustól függetlenül az izraeli vezetést is érheti kritika. Azt a vezetést, amely hiszi, de legalábbis propagálja, hogy a zsidóság saját államába kell zárkózzon az ellenséges világ elől, ahol a világ szó szerint mindent és mindenkit jelent, aki és ami nem zsidó. Ez pedig részükről nem rosszindulat, hanem félelem.

Aki prekoncepciók nélkül képes nézni a filmet, annak az érzékelés egy egészen új, itthon ismeretlen dimenziója is feltárul: hogy Izraelben félnek tőlünk. Nekik mindenki gyanús. Talán érthető aggodalom attól a néptől, amelyet hetven éve, különösebben kimódolt ideológia nélkül, egyszerűen ki akartak irtani. Az ő szemükben talán nem az a fontos, hogy ki az, aki lelke mélyén igazi antiszemita, hanem, hogy ki az, aki nem elég bátor kimondani: nem antiszemita. Milliók asszisztáltak a megsemmisítésükhöz, és egy zsidónak az is elég, ha valaki csak az ablakból nézi a deportálásokat, vagy úgy vezet Auschwitzba egy harminckocsis vonatot, mintha tényleg marhákat szállítana. Mert ez a szelíd beleegyezés ölt meg annyi embert, és nem Hitler.

Mégis, bezárkózni Izraelbe hiba, sugallja talán ez a doku, miközben nézzük az elkeserítő kínlódást, ahogy az ország vezetői küzdenek saját, feldolgozhatatlan múltjukkal. A zsidó nép biztonságban akarta érezni magát, és közben a lehető legrosszabbat tette, győz meg a film: saját országába zárkózott. Ha megnyitnák Izrael kapuit, és egy liberális, befogadó országot építenének, ahol a sztereotípia falai kölcsönösen lebonthatók, egy jobb világot teremthetnének. Ha tévedek, mind meghalnak. Ha tévedek viszont, mi is mind meghalunk, mert akkor nincs kegyelem az emberiségnek. Ha nem létezhet egy liberális zsidó állam, akkor ez a világ menthetetlen.

A Lengyelországba utazó izraeli gimnazistákat arra készítik fel, hogy egy ellenséges, antiszemita országba érkeznek, ahol a helyiektől az izraeli titkosszolgálat embere fogja óvni őket (kell óvja őket), és akikkel szóba nem állhatnak. Egy olyan nemzedéket nevelnek fel, akik képtelenek lesznek (már most azok) értő szemmel figyelni a világban, mert ők, akiket faji alapon utálnak, egyszerűen utálni fognak mindenkit, aki nem olyan, mint ők. Ez a hamis ideológia ugyanabba az értelmetlen rasszizmusba kergeti bele a zsidó társadalmat, mint amelyik elől annyira menekülnek. Eközben azon gondolkodom, hogyan merjem mindezt leírni, amikor Magyarországon napról napra rá kell jönnöm, hogy félelmük – az itthon magát biztonságban érző többségi társadalom számára megmagyarázhatatlan félelmük – talán mégsem alaptalan.

Nagyon lehet félni ettől a filmtől, mert őszinte, szókimondó és egyenes. Nem akarja birtokba venni a valóságot (enyém, tied, övé), és a magára hagyott néző nagyon könnyen elcsábul: félreérti. Amit nem értetnek meg vele, azt nem érti meg, és nem azért, mert hülye, hanem mert erre szocializálták. Amíg a hivatalos izraeli politika arra tanít, hogy minden kritika antiszemitizmus, addig a hasonszőrű magyar elit egy része kedélyesen legyint: „nem, ez nem az, ezek csak az utcán masíroznak.”

Az alkotó jogosan retteghet, hogy ahelyett, hogy felszámolná a kölcsönös előítéleteket, olyan erőket szabadít el, amelyek súlyát kicsinyíteni akarta, és amelyek végül azokat a radikálisokat igazolják, akiket éppen bizalomra és békére akart szólítani. Ez a film nem bátor, hanem vakmerő. Nincs garancia arra, hogy felcsillanó, megértő szemek helyett nem dühöt szül és pusztító vágyat.

Talán nem nekünk szóló film ez. Talán majd az lesz – ha megérjük.