Szabados Gabriella: Hogyan fogjunk diktátort? A dokumentumfilm válaszol

A cím némileg lerántja a leplet, és mégsem. Az emberi agy nehezen fogadja be az addig ismeretlen, feltételezhetetlen információt. Ezért a néző az első pillanatban nem értelmezheti szó szerint a címből következő gondolatot, vagyis hogy egy dokumentumfilm útját állhatja egy olyan diktátornak, akinek az uralma alatt 200 000 embert gyilkoltak meg, hiszen erre még nem volt példa. Egészen mostanáig.

A hogyan fogjunk diktátort problémafelvetést összehasonlíthatjuk akár, kissé ironikusan bármelyik hétköznapi hasznos tippel, mint például Hogyan főzzünk krumplifőzeléket? Vagyis hasznos tanácsok azoknak, akik még sosem csinálták. A dokumentumfilm aktusára kibővítve: Milyen álláspontot képviselhet az az alkotó, aki ilyen témába vágja fejszéjét? Hogyan kezeljen bizonyos helyzeteket? Meddig mehet el a forgatás és az utómunkák során, azaz hogyan talál kiutat a film szereplőinek különböző valóságaiból? Eddig még egy dokumentumfilmet sem használtak bizonyítékként a bíróságon. Íme az első, tanácsokkal és útmutatásokkal a remélhetőleg még több utána következőnek.

A dokumentumfilm a guatemalai 1960–1996-ig tartó, valójában napjainkig megbúvó Ríos Montt-féle diktatúrát, annak szörnyűségeit, de legfőképpen az ott lakók akkori és mai szembenállását, védekezését mutatja be. Tulajdonképpen film a filmről, mivel szerves részét képezi az alkotó egyik régebbi, 1982-ben, a legkeményebb elnyomás idején szintén Guatemalában forgatott dokumentumfilmje. Ezt, és a kimaradt nyersanyagokat használják fel a madridi bíróságon, hogy felelősségre vonhassák Ríos Montt-ot, és az elnyomó katonai rezsim tagjait. Ez tehát a dokumentumfilm igazi, és kézzel fogható haszna, de erről még később lesz szó.

A film hármas tagolású, amire már az elején is külön felhívják a néző figyelmét. Ez véleményem és tapasztalataim szerint igen hasznos, mert ezt az időben és térben rendkívül széles skálán mozgó cselekményt behatárolja, mintegy útmutatót ad a film értelmezéséhez. Az első rész, mely eredeti nyelven Chronicle Foretold névre hallgat, beavatja az olvasót az eddigi történésekbe, amiket fentebb én is részleteztem. Elsőre talán kissé nehéz lehet befogadni ezt a film a filmben szerkezetet, de néhány perc múlva minden világos lesz. Már itt megszólal mindenki, akivel később találkozhatunk interjúalanyként – mintegy kirakatot használja Yates az első fejezetet: lám, ezt mind megvizsgálom majd a filmemben. az erőszakról és az emberek rettegéséről beszélnek interjúalanyaink a pozíciójukból fakadó különböző aspektusokban, pl. Katy Doyle törvényszéki levéltáros, Freddy Peccerlli törvényszéki antropológus, valamint Gustavo Meono volt gerilla vezér.

Egyetlen dolog áll tőlem nagyon távol a magyar filmkészítési környezetben való szocializálódásom miatt. Ez pedig az, hogy a középpontban nem a film áll, hanem annak az alkotó életében betöltött személyes története. A későbbi fejezetekben még jobban kitűnik, hogy ez a guatemalai ügy nem hagyja nyugodni Yatest, és átvitt értelemben élete értelmének láthatja a külső olvasó, kissé már fanatikusan. Amiben persze jó nagy adag igazság is van, mivel ez a hölgy már két dokumentumfilmet is forgatott ebben a témában és évek óta a bíróságokat járja fáradhatatlanul, hogy segítsen ezeken az embereken. Ezek nélkül természetesen nem lenne az az alkotás, ami – számomra csak az a furcsa jelenség, hogy a központban nem a film, hanem az alkotó áll. Ez a tény azonban az USA-beli kultúrába ágyazva fel sem tűnik, mivel ott rengeteg ilyen hagyomány él mind az újságírásban, mind pedig a dokumentumfilmezésben. Az azonban nagyon pozitív és következetes, hogy az Egyesült Államok szerepét is megemlíti és egyúttal elítéli: még a katonai rezsim elején Amerika szállított fegyvereket Guatemalába, hogy fenntarthassák hatalmukat. Azóta természetesen elnöki bocsánatkérés, és egyéb támogatások is történtek, számomra mégis dicséretes, hogy ezt a háttér információt nem hallgatták el, annak ellenére, hogy az USA közszolgálati csatornája, a PBS támogatta a filmet. A dokumentumfilm néha önmaga alatt vágja a fát.

A következő rész a Genocide on Trial értelemszerűen a mai eseményeket, az emberi jogokért, és a rezsim tagjainak felelősségre vonásáért folytatott, a dokumentumfilmes, a jogász és a szemtanúk közös küzdelmét írja le. Itt derül ki, hogy akár bizonyítékként is használható, az 1982-ben Ríos Montt-tal készített interjú, melyben bevallja, hogy ő adja ki a parancsokat a hadseregnek, vagyis felelősséget vállal a tetteikért. Ehhez azonban még szükség volt több szemtanú, vagyis a diktatúrát átélő személy vallomására, valamint némi szerencsére, hogy közreműködéssel megtalálják azt a rengeteg feljegyzést, amit a rendőrség készített azért, hogy intézményes módon lehessen fenntartani a katonai rezsimet. Ez a 2005-ös tárgyalássorozat azonban még nem járt sikerrel, ezt Yates személyes kudarcként éli meg.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont Madridban, és nem pl. a hágai nemzetközi bíróságon folytak a tárgyalások. Erre több magyarázat is lehetséges. Legelőször Guatemala maga azért volt alapvetően kizárható, mivel 2005-ben ott még egyáltalán nem létezett független igazságszolgáltatás, valamint feltételezhető, hogy Spanyolország a volt gyarmataival mintegy tyúkanyó szerepet tölt be még a mai napig, és támogatja őket a demokratizmus útján. Továbbá a szemtanúk kihallgatásai is így a legpraktikusabbak, mivel anyanyelvükön szólnak hozzájuk, nem tolmácsokon keresztül.

A kudarc után a harmadik, Grains of Sand című részben az alkotó a személyes történetek felé fordul, onnan próbálja meg újra felgöngyölíteni az ügyet. Ez a felépítés számomra nagyon szimpatikus, és hatásos, hiszen az előző egy órában annyira a történések részévé válik a néző, hogy valóban megérintő pl. a könnyeit vissza nem fogó Alejandra García története, akitől már gyermekkorában elrabolták az édesapját, és már nem is emlékszik rá: azt sem tudja biztosan, hogy meghalt-e. A remény örökké él az emberek szívében. Ugyanezt támasztja alá Antonio is, aki a sanyargatott és elnyomott maja őslakosság szószólójává vált. Ha egy élet munkájába is kerül a változtatás, akkor is bele kell vágni, és hinni benne – mondja. A dokumentumfilm elkészülte és elért sikerei ismételten ezt az álláspontot erősítik.

Ebben a fejezetben a tragédia társadalmi feldolgozásáról is szó esik, mivel a mai, demokratizálódó viszonyok között már létrejöhettek olyan szervezetek, amik felkutatják az áldozatokat, maradványaikat, történeteiket, így nyújtva vigaszt a túlélőknek. Ilyen például az ezredfordulón létrehozott Emberi Jogi Akcióközpont és a Történelmi Felvilágosítás Bizottsága. A diktatúra átvizsgálása és maradványainak felkutatása azért is fontos, hogy ne ismétlődhessék meg újra, vagyis hogy a mostani rendszer ne tudja újból kitermelni magából az elnyomó hatalmat. Elkészültével és növekvő vetítési számaival ez a film is ehhez járul hozzá. Legközvetlenebbül akkor, amikor a felnövekvő ifjúságnak mutatják meg, mi történt valójában a szüleikkel, nagyszüleikkel. A múlt azonban mindig kísérteni fog: Freddy Peccerlli törvényszéki antropológus, aki csapatával a La Verbena temető tömegsírjainak feltárásán dolgozik, levelet kapott egy ismeretlentől, aki megfenyegette, hogy az egész családján bosszút áll, ha nem hagynak fel a munkával. Persze Freddyék nem hátráltak meg.

Habár a film elkészültének végéig nem értek el maradandó sikereket a tárgyalások területén, mégsem volt hiábavaló az alkotó és a közösség vezetőinek három évtizedet átívelő munkája. Reményt öntöttek az emberek szívébe: reményt, hogy a társadalom jó irányba is formálható, hogy megéri ezekért a jogokért küzdeni. A többi dokumentumfilmesnek pedig példát állít, mivel ez volt a legelső ilyen jellegű munka, melyet törvényszéki bizonyítékként fogadtak el.

Az epilógusban azonban már hírt kaphatunk a legutóbbi szerencsés eseményekről: Ríos Montt végre nem került be a guatemalai parlamentbe, így mentelmi joga nem akadályozó tényező továbbá a felelősségre vonásában. Eddigre már több katonai tisztet is elítéltek, többek között azokat, akik Fernando García, Alejandra García édesapjának eltűnéséért felelősek. Ríos Montt tárgyalása még nem ért véget, de a korára való tekintettel, mivel már 86 éves, otthoni előzetes letartóztatásba helyezték a per idejére.