Tatai Márta: Elszakítva lenni

A Torn, azaz Hasadás című, izraeli dokumentumfilm, 2011-ben készült Ronit Kerstner rendezésében.

Mielőtt átlépném a filológiai adatok felsorakoztatásának határát és ezáltal belekezdenék abba, hogy miért érdemes megnézni ezt a különleges dokumentumfilmet, hadd térjek ki arra, hogyan nem szabad, illetve nem érdemes nézni ezt a magávalragadó alkotást. Az első és legfontosabb tanácsom, hogy hagyjuk a cinizmusunkat a mozi bejárata előtt. Vessük le és hajtogassuk össze ezt a gúnyát, rendezzük kupacba a karosszékünk mellett. Ugyanis ahhoz, hogy megértsük, pontosabban átérezzük Jakub atya útját (akinek élete egy nagyon jelentőségteljes szakaszát kísérjük végig naplószerűen, illetve ennek az előzményeit apró emlékmorzsák, például fényképek alapján) magunk mögött kell hagynunk azt az ironikus, hitetlenkedő és vállrándító affinitást, amit korunk ragasztott ránk. A film megfelelő „működése” érdekében el kell hinnünk, hogy az a fajta vallásos érzület és szellemiség, amelyet az atya képvisel, teljesen őszinte és tiszta. Nem szennyezi kétely. Szilárd meggyőződés, amely azzal a biztos tudattal támasztja alá az egyes ember személyiségét, hogy egy transzcendens erő gondot visel az életéről, mindent ez alapján épít fel. A törvények, amelyek szerint él (mai ironizáló rámondással: dogmatizmus), valójában belső harmóniából fakad. Ha elhisszük ezt, vagy ideális esetben még ismerősök is vagyunk ezzel az érzéssel mi magunk is, akkor egy pillanatra sem lehetnek kétségeink afelől, hogy Jakub atya egy hiteles személyiség. Dilemmái, aggályai, döntései pont azért lehetnek olyan súlyosak, mert a helyzet, amibe kerül lelkiségének tartóoszlopait döngetik, ezáltal pedig egész személyét, életét.

Különös megközelítése ez a dokumentumfilm a 20. század traumatikus történelmi eseményének, a holokausztnak. Jakub atya története ugyanis ott kezdődik, amikor zsidó szülei kénytelenek voltak csecsemőjüket egy lengyel házaspárra hagyni. Biológiai szülei és testvére is a pusztítiás áldozatai lettek. A lengyel szülők, Waszkinelék vállalva a kockázatot, magukhoz vették őt és felnevelték. Jakub erről 35 évvel késöbb értesült, amikor már 12 éve, mint katolikus pap szolgált és életét a katolikus egyháznak szentelte. Ebbe a létállapotba tört be zsidóságának friss tudata és kapcsolódott hozzá korábbi érzéseihez, amelyek már gyermekkora óta sugallták, ő valahogy más, mint a családja, mint a körülötte élők.

A dokumentumfilm azt követi nyomon, hogy mi módon próbál Jakub kapcsolatot teremteni szülei, ezáltal ősei kultúrájával és arról tudósít, hogy milyen akadályokat gördítenek elé ezen az úton, mind a katolikus, mind pedig a zsidó oldalról. Teszik mindezt annak ellenére, hogy tudják, ez egy különleges eset. Michael Schudrich Lengyelország vezető rabbija ezt hangsúlyozza is egyik felszólalása során. Egyszeri eset. A különleges körülmények, a történelmi háttér egyedisége és Jakub atya lelki alkata mind közrejátszanak a helyzet egyediségében.

Elképesztő a lendülete, amellyel tanuni, megismerni vágyik a kultúrát, amelyhez szülei tartoztak. Ismerni szeretné az ünnepeket, a szokásokat, a nyelvet, ahogy ő fogalmaz:  I WANT IZRAEL!

A része akar lenni az egésznek, hiszen más tudni róla és más létezni benne. Ám Jakubot korlátok közé taszítják, döntéseket kell hoznia, az áldozat szerepébe kerül. Hol áll ő? Zsidó vagy katolikus? Ezzel a kérdéssel, már akkor találkozik, amikor megérkezik a Kibbutz-ba, abba a közösségbe, ahová azért megy, hogy a zsidó életformát elsajátítsa. Nem érti, hogy miért kellene döntenie a kettő között. Fáj neki, hogy ilyen helyzetbe kényszerítik.

„Ez fanatizmus, nem vallás, ez nem Izrael Istene. Hiszem, hogy Izrael Istene úgy szeret engem, ahogy én őt. Ennyi elég ahhoz, hogy valaki zsidó legyen, ennyi elég nekem.”

Jakub valóban áldozat, elsőízben a történelem áldozata. Mint már mondtam az ő története szélsőségesen egyedülálló, mégis egyéni útjának bemutatásával a Torn képes arra tanítani minket, hogy mi is a történelem. Hiszen mi magunk vagyunk a történelem, minden ember magában hordozza azt. Részben az egész és egészben a rész. Ez a mintázat ezer másikkal, ezerféle módon összekapcsolódva adja ki a 20. század megrendítő eseményeit, mint kollektív ám mégis nagyon személyes tapasztalat. Mindannyian bűnösök és mindannyian áldozatok is vagyunk egyben, és a körülmények azok, amelyek meghatározzák, hogy épp melyik szerep jut számunkra. Ezáltal nem háríthatjuk a történelemre saját szörnyűségeinket, mert az nem egy rajtunk kívülálló erő, hanem egy minden egyes egyénben végbemenő és jelenlévő dolog.

Jakubnak az áldozat szerepe jutott. Személyéről, hitéről és gondolkodásmódjáról sokat elárul, hogy milyen alázattal és kitartással fogadja ezt a szerepet. A nézőnek könnyű azonosulni vele. A kamera sokszor személyes terébe hatolva, pardon nélkül mutatja reakcióit. Dilemmái, gondolatai, érzései, a mi dilemmáink, gondolataink és érzéseink is lesznek.

Ajánlom mindenkinek, aki képesnek érzi magát arra, hogy elhajítsa magától cinikus énjét, mert annak egy nehéz ám tanulságos és szép lelki utazásban lesz része. De ajánlom azoknak is akik erre nem képesek, vagy nem akarnak megválni ettől, hiszen a dokumentumfilm érdekesebbnél, érdekesebb kultúrtörténeti ismeretekben is bővelkedik.