Theisz Gábor: A történelemírás játszmái – a film leleplezi önmagát

Yael Hersonski Befejezetlen film című munkája kapcsán elsősorban tisztázni kell, hogyan is viszonyulunk, milyen mértékű kapcsolatot létesíthetünk ma a történelemmel. A jelenkori „én” és a történelem aspektuális viszonya megváltozott. Az utóbbi pár évtizedben gyakorivá vált a történelemmel szemben, egy más típusú, kritikai hozzáállás. Bizonyos körök attól a teóriától visszhangosak, hogy a „történelemnek vége”. A történelem, mint „az élet tanító mestere” – szól a mondás egyre ingatagabb, csupán évszámok és nevek hideg halmaza, és ami összeköti őket, az meg egyetlen személy (lehet az történész, egy blog-író vagy egy ismerős) narratívája, és ezeknek a történeteknek a kimenetelét természetesen az elbeszélő motivációja is befolyásolja. Tehát kétkedő magatartás jellemzőbb ma, nem érvényesül már a kollektív szemlélete a történelemnek, mindenféleképpen egy személyesebb, átélhetőbb pozícióból kiindulva szükséges közelítenünk felé. Ennek legkézenfekvőbb módjának tűnik a tiszta és természetes emlékezés, amelynek nem csak egyetlen fókuszpontja van, nem kíván jót és rosszat kikiáltani, hanem inkább rálátást biztosít, szabad utat hagyva a befogadói átélésnek és megítélésnek. Nos, a Befejezetlen film elsősorban ilyen, de több is annál.

Archív filmtekercsek a varsói gettóból, Willy Wist, a filmanyag kameramanjának emlékei, Adam Czerniaków a varsói Zsidó Tanács vezetőjének naplóbejegyzései, a németek egyik komiszárja, Heinz Auerswald jelentéseiés a még ma is élő öt túlélő együttesével rekonstruálja számunkra Yael Hersonski dokumentumfilmje a történelmet. A források, hagyományos történelemi riportnak tűnhetnek, amikből arra lehet következtetni, mintha fel kívánnák tárni nekünk az események igazát, hogy mi is történt valójában a nácik uralma alatt Varsóban. Ez részben igaz is lehet, ám az előkerült tekercsek jellegéből fakadóan és a történetvezetésből adódóan másra terelődik a hangsúly. Négy filmtekercs a varsói gettó hétköznapi rezzenéseit, zajlását vette lencsevégre vágatlanul, de ezek egy náci propagandafilm alapanyagául szolgáltak, tudjuk ezt az 1998-ban előkerülő, mindössze harmincpercnyi anyagot tartalmazó ötödik filmtekercsből. Willy Wist, a film kameramanjának elmondása szerint az volt a feladatuk, hogy minél nagyobb szélsőségekkel látassa a gettóban élő zsidóság életét. Gyermekét kezében tartó anya koldulása, kávéházakban, éttermekben dőzsölő jómódúak, éhező gyerekek a húsos kirakat előtt és az őket elhessegető hentes, csonttá éhezett emberek és kedélyes csevegés a szalonban stb., ilyen ellentétpárokkal kívánt manipulálni a befejezetlen varsói anyag. Hersonski filmje gondoskodik arról, hogy az archív tekercsek lelepleződjenek, megrendezettségük, hamisságuk révén. Ezzel úgymond a film, mint médium kerül terítékre, fogásait feltárja, amelyek vagy filmen kívüli tényeken alapulnak – például Czerniaków naplójából értesülünk arról, hogy az a jelenet, melyben előkelő emberek gondtalanul és vidáman pezsgőznek, valójában megrendezett volt – vagy filmen belüli hamisságok, mint hogy egy esemény akár többször is föl van véve, hogy a kellő hatás érdekében ki lehessen választani a legmegfelelőbbet. Ez az a pont, ahol a Befejezetlen film többet mond a tényeknél. Tulajdonképpen saját magát viszi vásárra, ugyanis önreflexíven vizsgálódik, úgy, hogy a gettóról készül felvételek technikáira kérdez rá. Amit a bevezetőben taglaltam itt kerül felszínre, az a típusú kritikai hozzáállás, ami a történelemírást kérdésessé teszi. Ha annak idején a média hatalmát ennyire akkurátusan tudták kezelni, eltorzítani a valóságot, akkor a mai kor emberének miféle bizodalma lehet hetven év távlatából?

Még mielőtt azt hinnénk az eddigiek alapján, hogy destruktív módon felszámolná magát a film és önmaga is befejezetlenné válna, persze nem így van. Finom, személyes szálak szövik át az elbeszélést. A legizgalmasabb leleplezési folyamat, ami inkább már korlelet, a még élő, idős lengyel emberek emlékeinek feltörése, gesztusaik, mimikáik játéka, a kommentárok hozzáfűzése az archív tekercsek vetítése közben. A kamera figyelemmel kíséri reakcióikat, láthatunk mosolyt, tűnődést, felháborodást, rácsodálkozást és elborzadást egyaránt. Az arcok mesélnek, bármily abszurd, de a bemutató, leíró jelleggel készült városképek nosztalgikus érzelmeket csalnak elő, melyek betekintést engednek intim mivoltukkal, mint inkább elriasztanának, és vádló indulatokat gerjesztenének a film nézőjében. Párbeszédet láthatunk az archív felvételek és a nézők között, a képek csak pörögnek előttük és várjuk a benyomásaikat. Olyan részleteket tudhatunk meg, melyeket a klasszikus történelemfelfogás nem venne számba, az egyik idős hölgy például az édesanyját várja felbukkanni a felvételeken, kapunk arról is hírt, hogy milyen véleménnyel voltak mondjuk Czerniakówról, de ezektől az emlékektől érezhetjük közelebbinek a történelmet, más oldalát láthatjuk az eseményeknek.  Nem célirányosak a kijelentéseik, spontán beszéd jellegét érzékelhetjük, nem csak arra koncentrálódnak, hogy a náci filmkészítésben hányféle csúsztatás lett kijátszva.

Lehet így is. A 1942 Varsója térbelivé válik, nem egy kronológiai egyenesre felfűzött évszám és város. Azzal a paradoxonnal élnék, hogy a Befejezetlen film tekinthető befejezetnek, de nem mint film. Lezártnak látszódik, mint egy tárgy, aminek ma olyan használati funkciója van, hogy annak a pár idős varsóinak, vagy akár Willy Wistnek segítségükre szolgáljon megélt történetük elhívására. Ennek a sajátságos interakciónak hatása következtében talán a mi történelmi emlékezetünk is élőbbé válhat.