Az arab szamuráj útja

Jafar Panahi: Talaye sorgh / Vér és arany

Amikor az arab világról, s ezen belül is az Iránról szóló európai dokumentumfilmekből legfeljebb azt tudhatjuk meg, hogy ők is olvasnak könyvet, illetve hogy ott sem ismeretlen az óvszer fogalma, akkor már önmagában is eseményszámba megy, ha néha-néha eljut a mozikba egy autentikus iráni filmalkotás.

Külön öröm, ha Jafar Panahit (A fehér léggömb, A kör) tisztelhetjük rendezőjeként, még akkor is, ha az immáron neves rendező nem ezzel a filmmel fogja beírni a nevét a történelemkönyvbe. (Nem mellékesen: abba a történelemkönyvbe, amelyből a beletekintő olvasó manapság hajlamos európai kultúrfölénnyel kifelejteni az arab kultúra évszázadokon át tündöklő korszakait.)

A Vér és arany középpontjában Hussein, a jólelkű pizzafutár áll. Az arab Szellemkutyának tűnő figura magányos szamurájként rója az utakat motorjával. Szemlátomást legfőbb öröme a szemlélődés és elmélkedés (még akkor is, ha a gondolatait leginkább megtartja magának), ám bánatára mindenhol csak a hatalmas társadalmi árokba botlik.

Jafar Panahi: Talaye sorgh / Vér és arany

Minden a női táskával kezdődik, amelyben barátjával egy csillagászati összegről szóló blokkot találnak. A számukra megközelíthetetlen világból való papírfecni egy ékszerüzletből származik, ahová őket még csak be sem engedik, mert túl rosszulöltözöttek. Hussein és barátja, Ali (Kamyar Sheisi) nem hagyják annyiban, és olcsó öltönyt húzva magukra bejutnak a misztikus ékszerboltba, ahol újabb megaláztatás éri őket. A menyasszonyának ékszert vásárolni akaró futárt udvariasan, ám határozottan átirányítják egy olcsóbb környékre, feltételezve, hogy a vásárolandó drágaságot hamarosan pénz hiányában úgyis el kell adnia.

Hussein mélységesen elkeseredik és felháborodik, aminek az lesz a rövid távú eredménye, hogy másnap megpróbálja kirabolni az üzletet. Ami rablásnak indul, az azonban a filmekben rendszerint gyilkossággal végződik, ráadásul a riasztó is bekapcsol, hősünk pedig ott marad a bezáruló rács mögött az arra járók szeme láttára. A kiúttalan helyzetben a futár szamurájhoz méltóan cselekszik: harakirit végez hatlövetűjével.

Jafar Panahi: Talaye sorgh / Vér és arany

Ez a cselekménysorozat igyekszik hordozni a film nagybetűs mondanivalóját, amely valóban kissé nagybetűsre sikerült. Egyrészt azért, mert a társadalmi–szociális problémáknak ezen részét, vagyis a szegények és gazdagok között húzódó hatalmas szakadékot eléggé jól ismerjük, a téma mondhatni közhelyes. Másrészről az ehhez kapcsolódó gondolatoknak a filmbeli közlése meglehetősen direkt és helyenként már – minden szimbolikájával együtt – kissé szájbarágós: főhősünk egyszerű emberhez méltó egyszerű szavakkal kommentálja az eseményeket, amelyek azonban legtöbbször csak a problémák felszínét érintik. A kevés szó és a hosszú csöndek között elsikkadnak a gondolatok, az említett társadalmi feszültség okaiba, mélyebb rétegeibe még csak a szavak szintjén sem nyerhetünk betekintést. Azt is csak elejtett szavakból sejthetjük, hogy az iraki-iráni háború sem tűnt el nyomok nélkül pizzafutárunk múltjában. Olybá tűnik, mintha Panahi ebben a filmben igyekezett volna elmozdulni a specifikusan arab témákról valami általános, egész emberiséget érintő gondolat felé, amely azonban túlzott általánosságokba torkollott. Bátran állíthatjuk tehát, hogy e mozi varázsa nem erkölcsi témájában van, s ha nem járulna az egész sztorihoz az a hamisítatlan keleti érzésvilág, amely minden Közel-Keleten készült alkotásból akaratlanul is sugárzik, a mű könnyen elkerülhette volna a forgalmazást.

Szerencsére azonban mindezidáig a filmnek csak az egyik cselekményvonaláról ejtettünk szót. Sokkal erősebb a másik, már-már szkeccsfilm-szerű oldala, amely Hussein pizzafutár életmódjának szemszögéből sorakoztat fel néhány tipikusan közel-keleti történetet fuvarjain keresztül (ez a megoldás szolgáltatta a magyar Pizzás – Balogh György – alapötletét is).

Ezek azok a történetek, amelyek Panahi filmjét igazán iránivá teszik, amelyeken keresztül bepillantást nyerhetünk egy világba, amelyről néha már-már elhinnénk, hogy szabad, hogy „kész Európa”, majd a következő pillanatban megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor az iszlám vallási törvényeket egy ország beépíti a büntetőjogba. Mit is jelent az alkoholtilalom, vagy a férfi és nő közti házasságon kívüli kapcsolat szigorú tiltása. Tragikomikus és megdöbbentő, ahogyan a katonák emberről emberre összefogdossák, és elkülönítik a házibuliból hazainduló fiatalokat felhasználva ellenük minden lehetséges kényszerítő eszközt. Jellemző képe ez egy kétarcú világnak, amely lassan felőrlődik saját hagyományai és a nyugati életvitel csábításai között, egy országnak, amelynek lakói sokszor nem tudják eldönteni, hogy mit gyűlölnek jobban: a külvilágtól való elzártságukat, vagy magát a külvilágot.

Jafar Panahi: Talaye sorgh / Vér és arany

Hussein árnyékában néhány percre betekinthetünk az unatkozó milliomosifjú, Pourang (Pourang Nakhael) fényűző apartmanjába, szembesülve közben az arab emberek másik nagy problémájával: a beilleszkedés lehetetlenségével. Azzal, hogy mára külföldön az arab akkor is terrorista, ha a legjobb amerikai egyetemre járt, s hogy a kivándorló éppen kultúrák közötti őrlődése miatt egyik országban sem érzi, érezheti magát otthon. (Valami hasonlót boncolgatott az idei Titanicon bemutatott Terra Incognita /Ghassan Salhab/ is.) Husseint néhány órára megvendégeli a magányos férfi, s ez alatt ő is belekóstolhat a milliomosok életébe, használhatja a csupa tükör fürdőszobát, nagyot húzhat a borosüvegből (Allah ilyenkor úgysem figyel), és hangosat böföghet a 18-adik emeletről a kelet egykori párizsának panorámájára. Ezek, és még néhány történet az, ami lendületet ad Panahi filmjének, és ami igyekszik alapot szolgáltatni Hussein végső elhatározásához (amelyet sajnos a filmet nézve, az ezidáig felsoroltak ellenére, mégsem érzünk emberileg kellően indokoltnak, és szerzőileg átgondoltnak).

A rendező egy – mára már kissé elhasznált, de kétség kívül megfelelő – csavarral indítja az Abbas Kiarostami (Hol a barátom háza?, A cseresznye íze) forgatókönyvén nyugvó munkáját: egy 5 perces, egy beállításos snittben előrevetíti a befejezést. További formai meglepetésekre kár számítanunk, a film hátralévő részében kényelmes, hosszú vágásokkal folytatódik, érdekes hangulatot kölcsönözve ezzel az egyébként állandóan nyüzsgő Teheránnak, amely a szokásos közel-keleti városoktól teljesen eltérő arcát mutatja így felénk. A következetes formanyelv meghozza gyümölcsét: az utolsó percekben a nézőn valóban eluralkodik valami melankolikus, későnyári éjszakát idéző hangulat. Ehhez jól illeszkedik a szereplőválasztás: az amatőrszínész Hossain Emadeddin kövérkés, zárkózott alkatával valóban élethűen és hatásosan hozza a magányos Hussein szerepét. Dicsérő szavakat érdemel továbbá a futár már-már groteszkbe hajlóan alázatos menyasszonyát játszó Azita Rayeji.

Jafar Panahi: Talaye sorgh / Vér és arany

Összességében az utóbbi idők Titanicon és másutt bemutatott közel-keleti alkotásaiból nem túlzás talán levonni azt a következtetést, hogy az arab mozi – talán a rendezők akaratától függetlenül, ám mindenképp észrevehetően – kezd valamiféle, máshoz nem hasonlítható „muszlim realizmus” felé fordulni, amelytől nem áll messze a groteszk hangvétel sem (Deus ex machina /Elia Suleiman/). Abban pedig csak reménykedni tudunk – eltekintve az épp imént tárgyalt alkalmankénti megingásoktól –, hogy az ehhez a stílushoz kapcsolódó formai minimalizmus mellett a jellemzően tanulságos gondolatvilág nem fog elsilányulni.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.