Talán nem meglepő, hogy egy Kill Bill című, Quentin Tarantino rendezte véres saga legvégén a címszereplő kiadja a lelkét, akarom mondani, meghal. És teszi ezt a western és a kung-fu filmek formai kliséinek pazar felhasználásával/átértelmezésével, egy, a műfaj(ok) paródiájaként és egyik legjobb mintadarabjaként egyaránt működő alkotásban. A Don Quijote hathatott így a maga korában, mikor a közönségnek még a vérében volt a lovagregények stilisztikája és poétikája, majd később, mikor egy letűnt műfaj utolsó és legelevenebb darabjaként tisztelték és tisztelik azóta is.

A Kill Bill az első rész első képkockáin, egy klingon közmondást¹ idézve a filmalkotások közötti viszonyhálózatban jelöli ki saját helyét, amit kiegészít a zárókép „Az anyaoroszlán visszakapta kölykét, a rend helyreállt a dzsungelben” felirata, aláhúzva a történet mese, fikció jellegét. Ezek után a rendező teljes szabadságot élvez a maga választotta korlátok között, csak a műfaj játékszabályait kell tiszteletben tartania, mentesítve magát azon elvárás-rendszer alól, mely alapvetően a „valóság” és az erre vonatkoztatott valószerűség szempontjából bírálta azon alkotásokat, melyek elemeiből az itt tárgyalt mű is építkezik. Másképpen: míg egy hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu film a valósághoz viszonyul, annak egyfajta idealizált és stilizált megközelítését nyújtva, és kitéve magát a valószerűtlenséget felrovó kritikáknak, addig a Kill Bill már ehhez a filmhez viszonyul, és minden értékítélet csak ebben a filmes kontextusban legitim.

Ennyi elméleti kicsapongás után most lássuk a medvét, ugyebár.

A Kill Bill második része a hatodik fejezettel folytatja a Fekete Mamba (Uma Thurman) kódnevű bérgyilkosnő volt csapattársai és főként Bill, volt vezére, mestere, szeretője, gyermeke apja elleni bosszúhadjáratát. Rögtön a film elején fény derül az egész történetet elindító esküvői mészárlás körülményeire, végre látjuk a titokzatos Bill arcát, részleteket tudunk meg a hősnő életéről (pl. a film egyik epizódjában a számára oly hasznosnak bizonyuló kiképzéséről), és amit a legfontosabbnak tartok, képet kapunk Bill és hősnőnk bonyolult és végletességében is hihetően ábrázolt kapcsolatáról. És megtudjuk polgári nevét is, amelyen a Mamba szójáték alapul. A végső leszámolás előtt még a két megmaradt csapattársat, az alkoholbarát kidobóvá züllött Budd-ot és a páratlan szép szemű Elle-t éri utol a végzet. Előbbit egy igazi fekete mamba mérgétől, utóbbit a fentebb említett maradék szép szeme elvesztése által.

Az első részhez képest kevesebb és kevésbé látványos akciójelenetekért kárpótolnak a nagyszerűen megrajzolt mellékszereplők, a kedvesen balek, majd kegyetlen Budd (Michael Madsen), Bill nyolcvanéves strici nevelőapja, señor Esteban Vilaio (Michael Parks) és főleg a váratlan leszámolás-jelenet, melyben bepillantást nyerhetünk abba, hogy az univerzális családi, szerelmi problémák hogyan reprezentálódnak és oldódnak meg bérgyilkoséknál. Ez a jelenet legalább akkora tapsot érdemel, mint David Carradine nagyszerű alakítása, aki legalább olyan jó, mint Uma Thurman, aki azt hiszem, az egyetlen színésznő a világon, akinek elhinném, hogy ő a világ leghalálosabb nője. Madsen és Michael Parks alakítása is megérdemel egy-két szuperlatívuszt.

Hogy filmbarát unokatesóm korát meghazudtoló bölcsességű mondatát idézzem: „Végeredményben ez egy jó film!”

¹A klingon egy, a Star Trek sorozatból ismert, csillagközi birodalommal rendelkező harcias faj.