Üdvözülj most!

Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

A New York-i ikertornyok lerombolása óta szinte mindennapossá váltak a dzsihádról és az azzal kapcsolatos hisztériákról szóló híradások. A (film)világ fokozott figyelmet fordít a terrorcselekményekre, napjainkban a művészet is szerepet vállal a társadalmi történések (befolyásolásában és) kritikájában, azaz a figyelmet jobbára a helyi problémákra, a politika és a társadalom által korlátozott emberi szabadságjogokra irányítja. Az is megfigyelhető, hogy a fesztiválközönség és a kritikusok dicsérő szavait azok az alkotások élvezik, melyek elfogulatlanul szólalnak meg. A Mennyország most ilyen film és a dicsérő szavak mellett a Berlini Filmfesztiválon és az Arany Glóbuszon díjat is begyűjtött.

Az 1800-as évek egyik legnagyobb gondolkodójaként (el)ismert amerikai költő és filozófus, Ralph Waldo Emerson – akit talán a „Hitch your wagon to star” (Kösd szekered egy csillaghoz) szállóigévé lett verssoráról mindenki ismer – azt mondta, „ha irányítani szeretnéd a világot szórakoztatnod kell”. Egyes nemzetek – köztük az Amerikai Egyesült Államok – már rég magukévá tették ezt a bölcsességet, filmjeikkel (is) világgá kürtölve (szellemi) felsőbbrendűségüket. Más nációknál viszont csak most kezd bimbózni ez az eszme. Izrael ez utóbbi kategóriába tartozik, hisz állami filmgyártásról a 2002-es Deus ex Machina előtt nem hallhattunk, bár azóta sem sokat.

Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

A városok videotékáiban kétféle best-seller kapható: amelyek a robbantók akció előtti szózatát örökítik meg, illetve azok, melyek a halálra ítélt kollaboránsok kivégzése előtti önostorozó vallomásokat tartalmazzák. Egy ilyen állam filmgyártásában érdekes színfoltot képeznek azok az emigrációba szakadt rendezők (Michel Khelifi, Amos Gitai, Eyal Sivan), akik minimális költségvetésű dokumentum- illetve játékfilmjeikkel ismertetik a világ nemzetei előtt a palesztin kultúrát. Az eddig több játék- (Ford Transit, Al Qods Fee Yom Akhar) és egy dokumentumfilmet (Nazareth 2000) jegyző, Hollandiában élő Hany Abu-Assad is minden munkájával a palesztin sors krónikásának mutatkozott, ami nem csoda, hisz érintett a kérdésben, mégpedig mélységesen és elfogulatlanul.

Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

A nemzetközi koprodukcióban készült Mennyország most fikciós film, azaz a szintén többkezes, dokumentarista Bomba átmérőjével ellentétben az öngyilkos merénylők szemszögéből tekint a terrorra, de nem önsajnálatként illetve vallási fanatizmusként beszéli el a történetet. Itt nincs dokumentarista hűség, nincsenek fölösleges „művészi megoldások”, és éppen ez a hiány az, ami naggyá teszi. Amit a felfénylő vásznon látunk, az tehát nem dokumentumfilm, nem állásfoglalás, nem propaganda, hanem egy, a játékfilm (mint műfaj) kereteit kihasználó alkotás, mely két öngyilkos merénylő legutolsó 48 óráját követi végig, egyensúlyozva a történetmesélés és a moralizálás határán, azaz sem a realista, sem a lélektani ábrázolás irányába nem billen át. Coppola ultrafrusztrált Apokalipszis mostjához hasonlóan a történetmondás helyett inkább állapotot közvetít, távol tartva magát a szikárságtól.

Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

A kezdőképek egy valaha szép várost mutatnak be, mely most romokban hever. Ebben a városban, az időszakos rakétatámadások és robbantások közepette próbálnak meg normálisan élni az emberek, úgy, mintha élet lenne az amit élnek. Aztán in medias res az ördögi kör közepében vagyunk (melyből már oly sok direktor és diplomata kereste a kiutat, többnyire sikertelenül). Said (Kais Nashef) és Khaled (Ali Suliman), a két ciszjordániai jóbarát vízipipázással, teázással és robotolással tölti mindennapjait autószerelő műhelyükben. A film narratívájában a terrorcselekmények a kilátástalanságból következnek be. Ekkor jelenik meg Jamal – aki anarchista értelmiségi: jól ápolt szakáll, szemüveg, szokráteszi vonások – a meg nem nevezett palesztin szervezet kulcsembere, és közli: Allah őket választotta ki, hogy Tel Avivban merényletet hajtsanak végre.

Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

Ezzel a merényletre való készülődéssel reménytelen hétköznapjaik új értelmet nyernek. De persze mindez nem ilyen egyszerű: Said (barátnője hatására) újragondolja az izraeli-palesztin szembenállás feloldásának alternatíváit, és inkább a békés megoldást választaná, míg barátja ragaszkodik a fanatizált aktivista szólamokhoz. Ennek ellenére Allah nevében mindketten a mártírhalál mellett döntenek, hogy mielőbb találkozhassanak Allahhal és Mohameddel. A küldetésük előtti rituális készülődés után lekopaszítva, leborotválva, öltönybe öltöztetve puszta eszközzé válnak a terror gépezetében, mely, külsejük mellett, határhelyzetbe került belső világukat is megváltoztatja. A film eleji lágy ifjúi arc kemény vonásokat kap, a tekintet minden romantikát elvesztve elszánttá válik. A felkészülés képei között van egy gyanúsan sokértelmű kép az egyre jobban gyorsuló kavalkádban: Said körül az asztal mellett tizenkét fegyveres terrorista ül, az egyik Khaled. A beállítás, a készülődés, a feszültség ugyanolyan, mint da Vinci ikonszerű utolsó vacsorája esetében. De vajon ki a Messiás és ki az ő Júdása? A felelet csak a film végén kapjuk meg (bár az sem egyértelmű).

Hany Abu-Assad: Paradise Now / Mennyország most

Az öngyilkos merénylők sztereotípiája mögé a nyugati társadalom nem képzel sorsokat, a merénylő egy senki, akinek a neve után csak egy szám marad az utókor számára. A film emberi arcot ad a fantomoknak, s ezzel mintegy kiemeli a merénylőket a közömbösségből. A média „távirányításos robotok” meghatározásával ellentétben ez az alkotás döntéshozó hús-vér emberekként ábrázolja a merénylőket. Nem emeli mártírokká a hősöket, viszont nem is tiporja sárba őket. Nem foglal állást, csupán bemutatja, hogy milyen emberi indíttatás rejlik egy merényletre készülő palesztin döntése mögött. Hősei nem a kikerülhetetlen fátum önkéntesei, hanem saját világképük szerint cselekvő emberek. Olyan, lelkiismerettel megáldott emberi lények, akik, amikor közel vannak céljaikhoz, kételkednek azokban. Az alapgondolat mellett a képi világ is nagyon átgondolt. A drámaiságot egyszerű, szikár fényképezési stílusú jelenetekkel építik fel, zene nélkül. Kézi felvételek váltakoznak hosszú, statikus plánokkal. A sok totál- és szekondplán között szinte nincs is közeli, mely megoldás fokozottan teszi hangsúlyossá őket, s így ég bele a néző retinájába a film végi (még csak nem is hosszan kitartott) szuperközeli, ami után feltesszük magunkban a kérdést: egy testre szerelt bombával valóban katapultálni lehet a mennyországba?



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.