Rokkendroll klisé

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

Gus Van Sant úgynevezett Halál-trilógiája három filmet foglal magában: a 2002-es Gerryt, a 2003-as Elefántot, és a legutolsó, 2005-ös Last Dayst.

Gus Van Sant az amerikai független filmezés központi figurája, a Drugstore Cowboy, az Otthonom Idaho, és a Néha a csajok is úgy vannak vele után már rögtön a kilencvenes években a kritikusok kedvence lett. Az igazi áttörést persze a Good Will Hunting jelentette, amelynek rendezéséért egészen Oscar-jelölésig vitte, a forgatókönyvet jegyző Ben Affleck és Matt Dillon pedig be is zsebelte a díjat. A Good Will Hunting után is sikerült mindenkit meglepnie, amikor Alfred Hitchcock Psychoját kockáról kockára színesben újraforgatta, de a váratlan fordulatok ezzel sem értek véget Gus Van Sant pályáján: 2002-ben kezdődött Gus úgynevezett „Tarr Béla-korszaka”.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

Az amerikai rendezőre ugyanis akkora hatást gyakorolt a magyar mester munkássága, hosszú, hipnotikus beállításai és repetitív zenehasználata, hogy számos filmnyelvi eszközt átemelt saját repertoárjába. (New Yorkban egyébként is nagy kultusza van a magyar rendezőnek, a Modern Művészetek Múzeumában rendezett Tarr Béla-retrospektívhez is Gus Van Sant írta a bevezetőt.) Rendezőnk Halál-trilógiája három filmet foglal magában: a 2002-es Gerryt, a 2003-as Elefántot, és a legutolsó, 2005-ös Last Dayst. Már az első, filmnyelvi kísérletként értékelhető Gerry kritikusokat és nézőket egyaránt megosztott: a két, sivatagban eltévedt Gerry „története” Beckettet idéző abszurd párbeszédekből, és Tarrt idéző hosszú snittekből építkezett. Ha film nem is sikerült tökéletesre, a kísérleti szándék egyértelmű volt: a történetmesélési konvenciók teljes leépítése, és helyettük a tiszta és egyszerű látvány dominanciája. A Gerry ellentmondásos fogadtatására egy évvel később az Elefánt zajos sikere következett: a Cannes-ban debütált filmet azonnal Arany Pálmával jutalmazták. A film a már Michael Moore által is megfilmesített (Bowling for Columbine) Columbine iskolai vérengzést dolgozta fel játékfilmes formában. Az ekkora már állandó stíluseszközzé vált, a szereplőket szorosan követő hosszú beállítások (a kamera mögött Harris Savidesszel) mellett a nézőpontok, idősíkok állandó váltogatása szervezte a filmet időtálló remekművé. Mindent összevetve, a Gerry érdekesnek ígérkező formanyelvi kísérletéből kinőtt Elefántban Gus Van Santnak már sikerült stílust teremtenie, és rendhagyó eszközökkel történetet mesélnie.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

Az erős kezdés után izgatottan vártuk a befejező darabot, különösen amikor kiderült, hogy a modern zenei élet egyik legfontosabb öngyilkosságát dolgozza fel: a kilencvenes évek legnépszerűbb zenekarának, a Nirvanána énekesének az öngyilkosságát. Mint arról azonban a Last Days vége főcíme is tudósít, az események ugyan valóban inspirálták a rendezőt, de a film sztorija teljes egészében fikció.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

A Last Days megdöbbentően gyengére sikeredett záróakkordja a trilógiának. Michael Pitt alakítja a teljesen becsavarodott Blake-t, akinek a cím által előre jelzett utolsó napjai elevenednek meg a vásznon. Elejtett megjegyzésekből összeáll valamiféle kerettörténet: főszereplőnk egy rehabilitációról szökött meg (akárcsak Cobain), és céltalanul teng-leng egy (vagy több?) erdei házban értelmezhetetlen félmondatokat motyogva.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

Eleinte úgy tűnik nincs összefüggés az egymást követő céltalan jelenetsorok között, az egyikben női ruhát ölt becsavarodott főszereplőnk, a másikban nagykabátban menekül a házból, aztán meg piros nadrágban bukdácsol az erdőben. A film kétharmada eltelik, mire észleli a néző, hogy az egyes jelenetek időeltolódásban vannak egymáshoz képest: egy-egy képsort egy másik szereplő szemszögéből is újra megtekinthetünk. A kamera általában szenvtelenül kíséri főszereplőnket, és tudósít öltözködési, főzési, és zenei „kalandjairól” – ezt lehet tehát a kitüntetett nézőpontnak tekinteni, amelyet időről időre megszakít a többi szereplő anti-narratívája. Ezek azonban nem alakulnak semmiféle egységgé, nemcsak a helyszíneket, a szereplőket is nehéz egymástól megkülönböztetni, így a hozzájuk kapcsolódó képsorokat is lehetetlen értelmezni.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

A rendhagyónak szánt film mögött nyilvánvalóan a történetmesélési konvenciókat a végletekig leépítő radikális szándék áll, hogy egy teljesen lecsupaszított minimálfilmet hozzon létre az alkotó. Sajnos a Last Days-ben Gus Van Sant teljesen átesik a ló túloldalára, szenvtelenül szétfolyó szerkezete ugyan valóban bemutatja, és dokumentálja a főhős utolsó napjait, de az öngyilkossághoz vezető utat nem rajzolja meg. Nem mintha kész válaszokat várnánk a rendezőtől, hiszen az előző két alkotásban is megszokhattuk már a homály-dramaturgiát, de a Last Days sajnos már olyannyira részvétlen és távolságtartó, hogy a végkifejlet semmiféle katarzist nem ad a nézőnek, csak a film befejezése felett érzett jóleső megkönnyebbülést.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

Az egymásra következő jelenetekből mégiscsak kiemelnék egyet, amely a film közben a fejemben motoszkáló összes kérdésemre választ adott. Ideggyenge rocksztárunk lemezkiadója érkezik a házba, Sonic Youth rajongók figyelem: Kim Gordon háromperces szereplése! A nő arról faggatja a főhőst, hogy felhívja-e a lányát és mit mond neki. A félszavakban motyogó Blake azt feleli: „Megmondom neki, hogy hiányzik.” Erre Kim Gordon visszakérdez: „Megmondod neki, hogy sajnálom, hogy egy rákendroll klisé vagyok?”. Ez lesz sajnos a megfejtés kulcsa: minden radikalizmus ellenére is kliséízű marad a film. Ezzel a helyére is kerül a Last Days: hiába minden formabontó szándék a filmben, a roncsolt szövegek, amelyeket a szándékosan félrekevert hang miatt sem értünk, a szereplőkről azt sem tudjuk, kicsodák, nem történik semmi, a sztoriban nincs konfliktus – ennek ellenére nem egy forradalmian új filmet látunk, hanem egy művészieskedő, nagyot mondani akaró valamit száz percen át.

Gus Van Sant: Last Days / Az utolsó napok

Na de ne féltsük Gus Van Santot, inkább reméljük, most, hogy befejezte ezt a Halál-trilógiát, megint valami új és izgalmasba vágja majd a fejszéjét, aminek újra örülhetünk. Következőnek mindenesetre egy elég összetett történetet választott: Audrey Niffenegger The Time Traveler’s Wife című regényéből készült adaptációban egy időutazó férfi és egy fiatal lány rendhagyó szerelmét követhetjük majd nyomon.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.