Antikrisztus szupersztár

John Moore: The Omen / Ómen

A hetvenes évek hidegháborús hangulata egyszerre fenyegetett harmadik világháborúval és apokaliptikus világvéggel, valamint a világot elárasztó komcsi kémekkel, lehallgatásokkal, összeesküvés-elméletekkel. Miközben a politikai helyzet és a világfeszültség új műfajt teremtett – paranoiafilmek –, a horrorfilm is új utakat talált magának, s szintén a totális gonosz eljövetelét kezdte jövendölni – ám nem a paranoiafilmek materiális módján (értsd: vörös veszedelem és atombomba), hanem a fantáziánkba hatolva, a természetfelettivel riogatva.

John Moore: The Omen / Ómen

Az antikrisztus eljöveteléről szólt már a Rosemary gyermeke is 1968-ban, majd 1973-ban Az ördögűző és később folytatásai, valamint az 1976-os Ómen és folytatásai fogalmaztak egyértelműen az antikrisztusról. Hogy ezen filmek remake-jeinek napjainkban való elkészítése a jelenkor eseményeire (Irak, Bin Laden, szeptember 11.) való reflexiók lennének-e, s egy eljövendő apokalipszis közelébe sodródott a civilizáció, most még nem kijelenthető, az viszont igaz, hogy a harminc évvel ezelőtti csodálatos alapanyagokat úgy herdálja Hollywood, hogy az már tényleg bűn. Az ördögűző feltámasztása esetében prequelről beszélhetünk, az Ómen 666 viszont betűre pontos visszaolvasása Richard Donner klasszikusának – s mégis micsoda különbség! Hasonlóan a számos jelenkori újrához, s legfőképp a Psycho feldolgozásához, itt is igazolódik a tétel: nem elég valamit kopírozni, a lélek s a szemmel nem látható részletek nélkül mit sem ér az egész.

John Moore: The Omen / Ómen

A sztárrendezőnek semmi esetre sem nevezhető John Moore ugyan jó sokszor megnézhette az eredeti Óment, de nem csak Gregory Pecken múlt a siker. S ezzel már túl is lépnék azon az axiómán, hogy napjaink színészei mennyire nem érnek fel a régi iskola sztárjaihoz, hogy Vince Vaughn miért nem Anthony Perkins, Liev Schreiber meg Gregory Peck, s hogy általában miért került óriási válságba az amerikai film olyan nagyságok nélkül, de főképp megfelelő minőségi utódok hiányában, mint Brando vagy Cassavetes.

John Moore: The Omen / Ómen

Az Ómen 666-ban Gregory Peck és Lee Remick helyett Liev Schreiber és Julia Stiles van – övön aluli, nem vitás, de ez van. A rendező pedig néhány aktuális motívum beemelése mellett ugyanazt a történetet meséli el, hasonló fordulatokkal és végkifejlettel. Gonosz most is van, s most is tragédiák sora rémiszti halálra az embereket (WTC-tornyok, cunami). A nagykövet újfent elveszti születendő gyerekét, ám jóravaló papok rögtön ajánlanak neki egy árván maradt csecsemőt – így gyerek is lesz, s az elalélt anya sem értesül a szörnyű hírről. Évekkel később azonban kiderül, hogy a cseperedő poronty maga az antikrisztus, aki – szó szerint – szülei testén keresztül tör világuralomra.

John Moore: The Omen / Ómen

Ennek ismeretében tehát az nem kérdés, hogy a gonosz elnyeri-e méltó büntetését, mert nyilvánvaló, hogy nem – inkább abban reménykedünk, hogy a jó elhullása közben zaftos részletek villanyozzák fel adrenalinért epekedő szervezetünket. Tény hogy néha meg is ijedünk, sikkant a zene, ajtó mögött, tükörben gonosz villan, igen ám, de ezek nem többek a szokásos ijesztgetésnél, az meg, hogy néma csendben megrándulunk a hirtelen felsivító zenére, önkéntelen reflex. Nincs igazi meglepetés, nincs valódi riadalom.

John Moore: The Omen / Ómen

A legnagyobb fájdalmat mégsem az a tény okozza, hogy újabb elrontott remake miatt bosszankodhatunk. Sokkal zavaróbb, hogy ebből a Damienből hiányzik az ördögi tekintet, a gonoszkás szempár, mely elhiteti velünk, hogy a gyerek maga a megtestesült gonosz. A feketére festett szőke hajú Harvey Stephenstől felállt az ember hátán a szőr. A 2006-os Damiennek pedig kék szemébe nézve fagyit adnánk, s megcsipkednénk pofiját. Nem mindegy.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.