Nagy kihívással néztek szembe a Casino Royale készítői, amikor nekifogtak a James Bond-szériát „továbbéltető” filmnek. Egy sorozat, amelynek húsz darabja készült el, aligha tud radikálisan újat mondani a huszonegyedik epizódban – legalábbis ha folytatni kívánja jól bejáratott hagyományait. Amennyiben viszont újításra vetemedik, a törzsközönség szimpátiáját kockáztatja. Ha ráadásul egy olyan történethez nyúl, amelynek már készült egy filmtörténetileg jegyzett feldolgozása, a kockázat – az óhatatlan összehasonlítás miatt – még nagyobb.
A film producereinek, valamint Martin Campbell rendezőnek (aki az Aranyszem című Bond-opuszt is rendezte) nem volt könnyű dolga: Ian Fleming első, 1953-ban írt Bond-regényét, a Casino Royale-t már megfilmesítették (igaz: parodisztikusan) 1967-ben, olyan nagyágyúk részvételével, mint Peter Sellers, Orson Welles és Woody Allen. Campbell és csapata a „gyökerekhez” nyúlt vissza, a Bond-mitológia kezdeteihez – és becsületükre legyen mondva, nem bántak kesztyűs kézzel Őfelsége titkosügynökével, bátran kezelték a Bond-történetfolyam paneljeit.
Az új Bond-figura, Daniel Craig meglehetősen kilóg a legendássá vált Bondok sorából: csak nyomokban emlékeztet az MI6 szuperügynökének rettenthetetlen, sármos, kifinomult és szkeptikus karakterét megformáló Sean Conneryre, Roger Moore-ra, Timothy Daltonra vagy Pierce Brosnanra. Nem kifejezetten egy angol úriember: darabos, ha úgy tetszik: „parasztos” figurája sokkal inkább nyers erőt és ezzel járó egyszerűséget sugároz, mint kellemet és bájgúnári attitűdöt.
A főcímet megelőző (fekete-fehér!) képsorokon azt követhetjük végig, mint szerzi meg a fiatal ügynöktanonc a 007-es megtisztelő címét (eláruljuk, két ember megölésével). Ami ezután következik, az a friss 007-es ügynök első sikeres akciójának „dokumentálása”. A történet – mint megszokhattuk – földrészeken ível át, Madagaszkártól és a Bahamáktól Velencén keresztül Montenegróig. Itt, a montenegrói Casino Royale-ban rendez életre-halálra menő pókermaratont a világ terroristáinak bankáraként ismert Le Chiffre (Mads Mikkelsen), aki az itt összeszedni remélt pénzösszeggel kívánja lecsillapítani dühös ügyfeleit. A kártyaasztalnál ott ül a félig-meddig partizánakciót folytató James Bond, oldalán a brit titkosszolgálat vezetője, ama bizonyos M által melléje rendelt, titokzatosan gyönyörű Vesper Lynd kisasszonnyal (a Bertolucci Álmodozókjából ismert Eva Green). És épp ez utóbbi momentum kavarja meg Bond életét: a pénzéhes és gonosz Le Chiffre-t sikerül kétvállra fektetnie – természetesen nem mindennapi kalandok révén –, ám még nem annyira dörzsölt, hogy ne szeressen bele társnőjébe.
A nőket „később” a zoknijai gyakoriságával váltogató James Bond szerelmes lesz. A film emiatt melodrámába fordul át – talán ennek is betudható, hogy a korábbi epizódok szarkasztikus humora szinte teljesen hiányzik belőle. Egy „fiatal farkas” lelki fejlődését követhetjük nyomon, afféle Bildungsromant látunk, amelynek során a 007-es ügynök elveszti bizalmát gyakorlatilag mindenben: a szerelemben, a bajtársiasság és becsület fogalmában. Ettől azonban a film – természetesen – bővelkedik kiválóan megtervezett akciójelenetekben, a különbség az, hogy itt a Bond-filmektől elvárt üldözési jelenetek, párbajszituációk jóval realisztikusabbak, hihetőbbek, mint a korábbi opuszok többségében. Nem véletlen, hogy hiányzik Q, az MI6 „barkácsmestere”, aki hihetetlenebbnél hihetetlenebb ketyerékkel és szuperfegyverekkel látta el hősünket: Bond a hidegvérére, a két öklére és a viszonylag szokásos fegyvernemekre van utalva. Itt még nem sikerül neki egyből minden, csalódik majd’ mindenben – de amikor az utolsó képsorokon kimondja, hogy „A nevem Bond. James Bond”, már tudhatjuk, hogy azzá vált, akit jól ismerünk. Kérdés, hová lehet innen továbblépni.
