Boldogító igen

Bálint Arthur: Poros öltöny

Bálint Arthur korábbi filmjeihez hasonlóan a főhős itt is közel kerül a nézőhöz. A rendező keze egyáltalán nem érződik, mintha személyesen hallgatnánk Frici gondolatait, életéttörténetét.

Munkás férfikéz vizet merít egy csorgóból, a csendet csak a vízcsobogás bontja meg, majd lassan, ahogy a néző is ismerkedik a tájjal, a kisfiúval és az idősebb férfival, a hangulat feloldódik: megszólalnak. Úgy érezzük, mintha már régóta ismernénk őket.

Szenterzsébet: székelyföldi, Hargita megyei kis falu, központjában egy földgömb és néhány zászló büszkén hirdeti, hogy az Európai Unióhoz tartozik. Az ottaniak életében viszont semmi sem változott. A film elején megjelenik Lévai Ferenc, az egyik falubéli, akiről hamar kiderült, hogy a környék egyik legismertebb zenésze volt. Azonban élettársa kedvéért felhagyott a zenéléssel, és kétkezi munkával próbálja megkeresni a mindennapi kenyeret, hogy kilenc gyermekét eltartsa. A helyi kocsmában barátai kérésére minden nótát szívesen elénekel a mai napig, vagy akár néptánctáborokba is eljár, miközben visszaemlékezik az egykori fellépésekre, eseményekre, zenészmúltjára. Családja viszont annyit jelentett számára, hogy egyik napról a másikra képes volt eladni az addig életét jelentő szaxofont.

Azt mondják, a pénz nem boldogít, mégis, hosszú évek után képes volt ezt a már 20 unokával büszkélkedő párt rávenni a 200 eurós összeg – amelyet a polgármesteri hivatal ad a fiatal házasoknak –, hogy kimondják egymásnak a boldogító igent immár hivatalosan is.

Bálint Arthur kamerája figyelemmel és érzékenységgel követi az egykori zenész arcának rezdüléseit és mindennapjait. Észrevétlenül a néző tekintetévé, gondalatává válik. Megfigyeli a főszereplő gesztusait, miközben elmeséli annak legmélyebb érzéseit is. Kiemelt jelenet a házasságkötésé: kiöltözve, hajnalban indulnak el a szomszéd falu polgármesteri hivatalába hivatalosítani addigi életüket. A környék, a fák, a körülöttük levő emberek mind róluk mesélnek. A ceremónia után leülnek ünneplőben az út szélére beszélgetni, autók száguldanak a hátuk mögött. Nekik mégis van egy kincsük egymáson kívül: az az idő amit mindenki irigyelhet tőlük, és az a természetes egyszerűség, amellyel mindenkihez viszonyulnak.

A rendező Frici alkoholszeretét is el tudja fogadtatni a nézővel, olyannyira, hogy a hosszú percekig részegen fekvő főszereplő megmutatása sem bántó. Szimpatikus a film első percétől az utolsóig – és szívesen nézzük hosszú perceken keresztül akkor is, amikor csak az ágyon fekszik ittasan, vagy fájdalmasan énekel egy nótát.

Bálint Arthur korábbi filmjeihez hasonlóan a főhős itt is közel kerül a nézőhöz. Az Ikrek két szereplőjéhez képest sokkal többet megtudunk Friciről. A rendező keze egyáltalán nem érződik, mintha személyesen hallgatnánk Frici gondolatait, élettörténetét. Bálint Arthur annyira a háttérben tud maradni, hogy a 83 percet egyáltalán nem érezzük hosszúnak vagy megrendezettnek egyetlen pillanatig sem – hiszen a hosszú csendek is sokat mesélnek egy olyan emberről, akit talán félnénk megszólítani magunktól.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.