Tengerparti társas utazás

Ogigami Naoko: Megane / Rövidlátók

Ha valaki a jövőben olyan komplexumok építését tervezi, ahol a vendégek gyönyörű környezetben játszódó, lassú filmek segítségével relaxálhatnak és merenghetnek el az életükön, akkor feltétlenül vegye fel a listájára a Rövidlátók vetítését is. Ennek megvalósulásáig azonban marad a nyitott kérdés: vajon megelégedhetünk-e azzal, ha egy film csak az imént felsoroltakat teljesíti?

Naoko Ogigami legújabb filmje leginkább egy olyan utazáshoz hasonlít, ahol a kikapcsolódáson van a hangsúly: nem a cselekmény fejlődése vagy a karakterek viszonya a fontos, hanem a hatás, amit bennünk kivált. Az igazi főszereplők mi magunk leszünk, miközben a vásznon mozgó alakok csak távoli ismerősök maradnak, akár egy buszos kirándulás többi résztvevője. Mindegyikükről minimális információ áll rendelkezésünkre, és ez azzal jár, hogy szépen lassan csökken az érdeklődésünk irántuk.

Kép a Megane / Rövidlátók című filmből

Az egyszerű, lassan hömpölygő történet középpontjában Taeko, a városi tanárnő áll, aki bizonytalan időre szeretne elmenekülni addigi életéből, olyan helyre vonulva, ahol már nem működik a mobiltelefonja. Így köt ki a világtól elzárt, idilli környezetben fekvő Haruna üdülőben, melynek ő lesz az egyetlen vendége. A pihenést azonban megnehezítik furcsa vendéglátói, akik mindenáron megpróbálják bevonni közös tevékenységeikbe, megzavarva a befelé fordulásban. Eddig a pontig könnyen tudunk azonosulni a főszereplővel, ugyanis mindannyiunk nyugalmát tönkretenné, ha nem hagynának egyedül enni, addig aludni, amíg szeretnénk, vagy rá akarnának venni, hogy részt vegyünk a látszólag gyerekeknek kitalált reggeli tornában. Taeko úgy is cselekszik, mint az ilyenkor elvárható: megpróbál másik szállást találni. Azonban nem jár sikerrel, így kénytelen visszatérni, megszokni a különös triót, és lassan átvenni a szokásaikat. A film ettől kezdve a mindennapi szertartások (reggeli torna, étkezések, csendes elmélkedés) körül forog. A lassan bekövetkező apró változásoknak kellene előrevinnie a cselekményt és egyben követni a tanárnő személyiségfejlődését, de ez csak részben valósulhat meg. A statikus beállítások, hasonló képek és hosszú beállítások még jobban fokozzák az ismétlődés érzését, néha szinte monotonná téve a Rövidlátókat.

Kép a Megane / Rövidlátók című filmből

A szereplőkről nagyon keveset tudunk meg, azt is homályos utalásokból és félmondatokból – nagy részük ahhoz sem elegendő, hogy továbbgondoljuk őket. Egyes motívumokról érezhető, hogy fontosak lennének (ilyenek a térképek, a kutya, a bicikli vagy akár a címben is kiemelt szemüveg), mégis csak jelzésértékűek, mert nincs olyan pont, ahonnan kiindulva felfejthetnénk őket. Így aztán idővel lankad a figyelmünk; a távolságtartás sajnos nem csak a figurák, hanem a rendező és a nézők részéről is megmarad.

Nem tudunk hát mást tenni, mint Taeko, aki megpróbálja az egyetlen dologgal elfoglalni magát, amivel a szigeten lehetséges: „twilightingol”. Hogy ez pontosan mit is takar, azt igen nehéz megfogalmazni – Haruna szerint ilyenkor elég egy távoli személyre gondolni, vagy csak a múltba nézni – de a film vége felé már mi is kezdünk belejönni. Ahogy a szereplőktől lassan elfordulunk, úgy válik egyre hangsúlyosabbá a gyönyörűen fényképezett tengerparti táj és a visszafogott klasszikus zene.

Kép a Megane / Rövidlátók című filmből

Ha sikerül elvonatkoztatni attól a bosszúságtól, hogy mások élete helyett legfeljebb a sajátunkban mélyedhetünk el igazán, akkor másfél óra pihenésben lehet részünk, enélkül viszont nehéz élvezni a filmet. Nemhiába, a twilightinghoz tehetség kell. Olyan ez, mintha a társas utazásról készült fotóalbumot lapozgatnánk: szépek a képek, kellemes érzéseket, emlékeket idéznek fel, csak éppen a többi szereplőről nem maradt meg semmi.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.