Diktatúra, munkatábor és gulyáságyú

6. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál – Budapest, november 3–8.

Hogy miért kell dokumentumfilmeket nézni? Hogy képben legyünk. Hogy lássuk, mi zajlik a világban. Koncentráltan, összefoglalva egy-egy apró darabot kapunk abból a valóságból, amiben élünk. Emberi jogi filmfesztivál – ha már a valóság, akkor mi lehetne ennél húsba vágóbb? A Verzió immár hatodszor nyújtott át a közönségnek olyan releváns filmcsomagot, amiből csupán egy-egy alkotás is kellőképpen tanulságos.

Burma VJ

Vannak átütő erejű, megsemmisítő dokumentumfilmek, mint a Burma VJ (Burma VJ – Reporting From a Closed Country, r. Anders Østergaard), ami el is vitte a fesztivál 1500 eurót érő közönségdíját. Persze láttuk már ugyanezeket a képeket jó 2 évvel ezelőtt, szinte minden tévécsatorna híradójában. De mégis, ha koncentráltan, 85 percben bombázzák az embert éles helyzetek felvételével, az kikészít. Ilyen is van, igenis van ilyen, annak ellenére, hogy létezik egy olyan nemzetközi szerv, mint az ENSZ. Burmában egy 30 fős riportercsapat dolgozik táskába rejtett kamerákkal, hogy az országból kijusson némi információ (és jusson vissza aztán Burmába) arról az önkényuralomról, amit az emberek mindennap megszenvednek.

A film nyers ereje a megmutatásban rejlik. Az eltussolt dolgok kvázi élőben való megmutatásában: a remegő kéz a felvétel kezdetén. A félelem, amit a néző is kénytelen érezni, hiszen mintha csak ő bújna a fa rejtekébe, amikor átkozottul lőnek a katonák az utcán összegyűlő, hangjukat hallatni merő emberekre. Az aggodalom, ami átjár, amikor a riportereket más országból koordináló Joshua nem tudja elérni munkatársát. A tehetetlenség, ami gúzsba köt, mint a felforgatott kolostor szerzetesét. De ott a másik oldal: a bátorság – amivel ezek az emberek küzdenek, amivel igenis oda mernek állni a fegyverek elé – mind a riporterek, mind a szerzetesek, mind a diákok. Tiszteletre méltó az akarat, amivel kitartanak a demokráciáért vívott harcban.

Történetek a munkatáborból

De ha azt hiszed, Burma a világ vége, tévedsz. Észak-Korea borzalma felfoghatatlan – sugallja a Történetek a munkatáborból (Yodok Stories, r. Andrzej Fidyk). Persze nem kell rangsorolni a diktatúrákat, nem lehet fokozatokban mérni a kínzást. Amit össze lehet hasonlítani: az a mód, ahogy a két film megmutat. Yodok egy koncentrációs tábor, ahonnét már szinte csak a halál a menekülés. Bekerülni nagyon könnyű, elég egy Kim Jong Il-fotót a földre ejteni… A mesteri az, hogy a kegyetlenkedésből, az embertelenségből semmit nem látunk a maga valójában. Túlélők mesélnek, s a beszámolók alapján épül fel egy musical Yodokról, a koreai valóságról. A színdarab rendezője szintén megjárta ezt a poklot, de a saját élményein túl a naponta érkező fenyegetésekkel is meg kell birkóznia. Vannak, akik nem akarják, hogy ez a mű bemutatásra kerüljön, és úgy tűnik, nem riadnak vissza semmitől. Nem. Mert a musical nagyon erős munka. A filmhez forgattak a próbákon, a díszletek közt, és a kész előadásba is bepillant a kamera. Félelmetes, hogy nem kell mutatni semmi vérfagyasztót ahhoz, hogy érezzük, amiről a túlélők beszélnek.

Persze nem csak vér és elnyomás volt terítéken az idei Verzión, de ha belegondolunk: minden film egy háború, mind-mind a küzdelem karcolata. A földért, ahogy Az olaj ára (Crude, r. Joe Berlinger) című filmben az ecuadori indiánok, szembeszállnak a világ egyik legnagyobb olajvállalatával, vagy A műanyag-szindrómában (Addicted to Plastic, r. Ian Connacher) megszólaltatott kutatók, akik létrehozták a tökéletesen lebomló műanyagot, de persze ilyesmi nem hódíthat teret manapság… Vagy ott van az Iskolába menet Emréje, aki kilátástalanul próbálkozik a török nyelvű oktatással egy kurd faluban a világvégén. De vehetjük példaként a thai nőket, akiknek férjet kel fogniuk 30 napon belül a Dániába való belépésük után, hiszen ha nem kötnek házasságot ez idő alatt, visszakerülnek a Távol-Keletre (ld. Házasság céljából megismerkedne… / Love on Delivery, r. Janus Metz).

Gulyáságyú

De lehet ezt máshogy is, ha nem egyéni drámákról van szó, hiszen egy halálesetet nehéz lenne nevettetéssel feloldani. De ha társadalmi szinten vizsgálódunk, népek, nációk csatáját boncoljuk egy remekül megválasztott nézőpontból, az irónia csodálatos fegyver lehet, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy emészthetővé tegye a témát. Tökéletesen megvalósította ezt Kerekes Péter a Gulyáságyúban (Cooking History). A rendező szakácsokat szólaltat meg, háborús séfeket, és amint azt a film után már jól tudjuk, ezek az emberek kulcsszerepet játszottak egy-egy hadsereg sikeres mivoltában, egy-egy ország leigázásában, hiszen korgó gyomorral nem lehet a harcra koncentrálni. Korántsem derűs ez a téma, csak a látószög megválasztása zseniális, kiválóan oldja az elhangzó tényeket: egy horvát hadiséf, nemhogy nem barátkozna szerb kollégájával, de a konyhája közelébe sem engedné, ha közös főzésre akarnák rábeszélni. Pedig jópár éve már a délvidéki borzalmaknak. Kerekes Péter filmje szerkesztettségében is túlmutat a nyers dokumentáción: játszatja szereplőit, történetüknek keretet ad, hangsúlyoz a háborús felek szembeállításával, blokkokba rendezi témáit – kerek egészet kapunk, egy profi remekművet, ami tökéletesen elmond mindent, amit csak erről a témáról el lehet: nem vész el a helyzet súlyossága, az ügy fontossága annak ellenére, hogy az könnyen emészthető, nevetős csomagolásban bújik el.

Divatdiktatúrában

S ha már nevetés: volt igazán vidám film is. A Divatdiktatúrában (Comrade Couture, r. Marco Wilms) Kelet-Berlin hajdani avantgard-underground divatvilágába röpít. Őrült pörgés, hihetetlen alkotói szabadság, a szovjet blokkban elképzelhetetlen merészség jellemzi azokat az arcokat, akik ezt a világot megvalósították, persze kemény munka volt átvinni ezt a szellemiséget, hihetetlen elismerést jelentett sikeresnek lenni abban a beszürkült közegben, de a munka minden pillanatát élvezték. Marco Wilms, a rendező, egykori modell összeszedte a csapatot, előszedték a már beporosodott emlékeket, a bedobozolt, feledésnek szánt ruhákat, amit pedig nem tudtak előásni, ahelyett újat készítettek, s indulhat a parádé: a kelet-berlini hangulat egy divatbemutató keretein belül életre kelt egy belvárosi lakásban. Szabadok, elszántak és vidámak, a mai napig.

A fontos az, hogy meg kell nézni ezeket a filmeket, tanulnunk kell belőlük, a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről. Tanulni, és tenni érte és ellene, ahogy és amit lehet. Emberi jogi dokumentumfilmek a Verzión, jövőre is – ez a fesztivál megmutat, elgondolkodtat, megvitat. Hiszen közöd van hozzá.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.