„Nem hittem, hogy megélem a kommunizmus összeomlását”

Interjú Andrzej Wajdával

Kevés játékfilmrendező van a világon, aki aktív maradt nyolcvanon túl is. A rangidős Manoel de Oliveira (100), Eric Rohmer (89), Jancsó Miklós (88), Alain Resnais (87), Sidney Lumet (85), James Ivory (81) és Jacques Rivette (81) mellett a 83 esztendős Wajda semmi jelét nem mutatja fáradtságnak. A világéletében erős lengyel én- és öntudattal nyilatkozó rendező lezárta háborús filmjei sorát és posztmodern kifejezési formákat keres.

Andrzej Wajda

A mester, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Csatorna (1957), Hamu és gyémánt (1958), a Tájkép csata után (1970), a A márványember (1977), A vasember (1981), a Danton (1983), a Pan Tadeusz (1999), a megújulásra törekedve új filmjében elrugaszkodik a megszokott lineáris narratívától, amely történelmi fontossága ellenére oly porosan avítt, akadémikus dolgozattá tette előző alkotását, a Katyńt (2007). A részben Márai Sándor művén alapuló Tatarakban (Sweet Rush) a valóságot keveri a fikcióval. 20 évvel a berlini fal leomlása után, az Amerikai Filmakadémia életműdíjasával, a César és cannes-i Arany Pálma-díjas filmkészítővel a Berlinalén beszélgettünk.

Hogyan lelt rá Márai A Sudden Call című novellájára?

A film mindig is két részből állt volna, mert Jarosław Iwaszkiewicz története, a Tatarak mindössze 30-35 percet tett ki. Amint leforgattuk, mellé helyeztük Márai történetét. Márainak hasonló stílusa van, mint Iwaszkiewicznek. Mindenképpen szerettem volna egy olyan sztorit is, ami színészekről szól, tehát a fikció és a művész magánéletének aspektusai eleve keveredtek volna a filmben. Ez a folyamat mindig nagyon izgatott. Adva van egy színésznő, aki eljátszik egy szerepet, de közben megvan a saját élete és személyisége, amibe szintén bepillantást nyerünk. Eközben a privátszféra egyre inkább összekapcsolódik a filmmel. Őszintén szólva, a Katyń után más témák felé akartam fordulni, hogy felszabaduljak a filmet övező benső feszültségeimtől. A Tatarak forgatásának egyik napján váratlanul odajött hozzám a főszereplő Krystyna Janda, és átnyújtotta nekem az írását. Nagyon személyes mű, amely elhunyt férjéhez, Edward Kłosiński operatőrhöz kapcsolódó intim emlékeit tartalmazza. Jó barátom volt, több filmem is ő fényképezte. Krystynával is többször dolgoztam már, ennek köszönhető, hogy megbízott bennem. Nem hiszem, hogy bármely más rendezőre rábízta volna ezeknek az emlékeknek a filmre vitelét.

Andrzej Wajda: Tatarak

Eddig kétszer játszott saját filmjében (Pilatus und andere, 1972), de alteregói többször is felbukkantak műveiben. Miért érezte szükségét, hogy új alkotásában is szerepeljen?

Néha úgy érzem, elkerülhetetlen, hogy megmutassam magam a közönségnek, és kvázi az arcommal felelősséget vállaljak a filmért. Fontosnak tartottam, hogy arra is rámutassunk, ez egy film, és mi készítjük azt. Kifejezetten élveztem, hogy váltogatni kell az idősíkokat és a helyszíneket. Egy valami állandó: a folyó, amely csak folyik, és nem érdekli, milyen történelmi korban vagyunk, kik vannak hatalmon, élnek-e az emberek, vagy meghalnak.

Krystyna Janda monológját mozdulatlan beállításban, széles képkivágásban vette fel. Miért nem mutatta meg az arcát?

Előszeretettel engedek szabad mozgásteret a színészeknek. Paweł Edelman operatőr ötlete volt, hogy ilyen szemszögből mutassuk őt, és ily módon megadjuk neki a lehetőséget, hogy maga rendezze meg az egyszemélyes jelenetét. Azt kell mondjam, biztos voltam benne, hogy mindent megéltem már, mindenféle forgatási szituációba belecsöppentem, 50 film után nekem nem lehet újat mondani. De nem. Merthogy nem pipáltam ahhoz foghatót, amilyen helyzetben Krystynával találtam magam. Rendkívül fájdalmas élmény volt neki, számomra pedig nagy meglepetést jelentett, de szüksége volt rá ahhoz, hogy békére leljen lelkében férje elvesztése után. Érthető, hogy a Berlinaléra nem akarta elkísérni a filmet. Túlságosan felkavaró ez neki.

A Tatarak többszörösen is a halálról szól. Hogyan érez az elmúlással kapcsolatban?

Krystyna Janda

Van egy zsidó haszid történet: az idős rabbi keményen dolgozik, egy nap nyílik az ajtó, és ott áll a küszöbön a halál. De a rabbi annyira el van foglalva munkájával az íróasztalánál, hogy nem veszi észre. A halál magára hagyja. „Majd jövök később.” Ez a történet inspirál engem is! [Nevet.] Egész életemben forgatási helyszínek között ingáztam össze-vissza. Muszáj filmeznem, ez éltet. Egy nap kinyílik az a bizonyos ajtó, de addig talán van még egy kis időm.

A filmkészítés melyik részét élvezi leginkább?

A film alapanyagának meglelése és az új tehetségek felfedezése okozza a legnagyobb örömet.

Ön fedezte fel a mozi számára Zbigniew Cybulskit. Hogyan él az emlékezetében?

Első filmemben, A generációban (1955) epizódszerepet játszott, amely végül ki lett vágva a cenzúra miatt. A Csatorna forgatásán éppen ő vezetett engem rá arra, hogy a színészeket szabadjára kell engedni, hogy hitelesek tudjanak lenni a szerepükben.

Évtizedeken át a cenzúra szorításában kellett alkotnia. Nem él önben keserűség emiatt?

Nem. 50 évem ment el ezzel. Annyit tehettem, hogy műveimmel küzdöttem az emberi szabadságért. Ez azonban azzal járt, hogy nem lehetett befolyásom arra, hogy milyen utóélete van a filmjeimnek külföldön. Ezért nem szereztem annyi díjat és jelölést, mint mások. De ezt teljesen normálisnak találtam. [A Wilkói kisasszonyokat és a A vasembert jelölték csak Oscarra, utóbbi elől a Mephisto happolta el a díjat. – K.L.] Sajnos a Katyńnal sem alakult másképp a helyzet: Oscarra jelölték ugyan, de a jogok a lengyel köztévéhez tartoztak, és sem szakértelmük, sem emberük nem volt rá, hogy a film nemzetközi szereplését kellőképp megszervezzék. Már-már azt mondanám, hogy hátba szúrtak.

A Katyńnal régi kötelességet tudott le.

Igen, apám egyike volt annak a 22 000 katonatisztnek és értelmiséginek, akiket a katyńi erdőben 10-20 nap alatt szisztematikusan kiirtott a szovjet Vörös Hadsereg. Szisztematikusan, mert mindegyik személyről aktájuk volt! Sztálin így akart megszabadulni a lengyel értelmiségtől, mert nélkülük könnyebben el tudta nyomni a lengyel népet. Meg kell jegyeznem, nemcsak a lengyeleket öldösték le. Voltak ott ukrán és szovjet tömegsírok is. A kivégzésekre engedélyt adó, Sztálin és a Politbüro tagjai által szignált bizonyítékokat hozott magával Varsóba Gorbacsov, majd később Jelcin is, amelyek bizonyították, hogy a szovjetek hajtották végre a kivégzéseket, és nem a náci német fegyveres alakulatok, ahogy azt sokáig megpróbálták elhitetni velünk.

Katyń

Mi 1943-ban hallottunk először Katyńról. Emlékszem a várakozásra. Figyeltük az újságokat, hallgattuk az utcákon a hangosbeszélőben közölt listát, vajon elhangzik-e apám neve. Minden lengyel asszony így várt. 1950-ben bekövetkezett haláláig anyám nem nyugodott bele, hogy apám nem tér haza a frontról. Írt Londonba, Svájcba, a Vörös Keresztnek, mindenkinek. A filmet természetesen sok-sok évvel ezelőtt el kellett volna készíteni, de a régi rendszerben ez szóba sem jöhetett. Meg kell vallanom, remélni sem mertem, hogy egy nap véget ér a kommunizmus. Reménykedtem persze, hogy bekövetkezik, de nem hittem, hogy valaha megélem azt a napot. Nem akarok többé háborús témákkal foglalkozni. El kellett mesélnem ezeket a történeteket, hogy a kollektív emlékezet részévé tegyem a háború pusztításait. Öregember vagyok, a Katyńnal lezártam pályám e fejezetét, és most már modernebb jelenségek felé szeretnék fordulni. A mai emberek életéről szeretnék filmezni. Kétmillió lengyel hagyta el hazáját, hogy külföldön keresse boldogulását. Ez is egy roppant érdekes téma.

Nemrég múzeumot alapított japán rajzok és képregények számára. Meglepő húzás.

A századfordulón volt egy gyűjtő Krakkóban, aki 1926-ban átadta gyűjteményét a Krakkói Nemzeti Múzeumnak. Ennek azonban esze ágában sem volt kiállítani a becses műveket. Néhány éve odaítéltek nekem egy díjat Japánban, amely busás pénzösszeggel járt. A köszönőbeszédemben azt mondtam, a fél millió dolláros jutalmat egy japán múzeum létrehozására adományozom Krakkóban, hogy ezt a gyűjteményt végre kiállítsák.

Lengyelországot a kommunizmusban keletkezett titkos akták nyilvánosságra hozása, korrupciós ügyek és más botrányok rázzák meg. Tervezi-e, hogy filmben dolgozza fel a lengyel társadalom jelen állapotát?

Meggyőződésem, hogy a demokráciába történő belerázódás folyamatát nem lehet felgyorsítani, ennek megvan a maga tanulási időszaka, amihez idő kell. A rendszerváltást követően három évig voltam az országgyűlés tagja, de ma már nem vonzanak a politikai témák. Ugyanakkor következő filmem mégiscsak Lech Wałęsának szentelem. Ehhez személyes indokaim vannak: nemzeti hősnek tartom őt, függetlenül attól, hogy milyen hibákat vétett elnökként. Talán jobb lett volna, ha máshogy dönt és lép bizonyos helyzetekben [1990-95 közötti mandátuma kormányválságokkal volt tele, Wałęsa a társadalom széles köreiben elvesztette korábbi népszerűségét – K.L.]. De kiemelkedően fontos szerepet játszott országunk történetében és a berlini fal leomlásához vezető folyamatban, és ezt nem lehet elvitatni tőle. Valahányszor támadás éri, rosszindulatú pletykákat terjesztenek róla, úgy érzem, meg kell védenem. A sajtó kézre játszott azoknak, akik elkezdték Wałęsa démonizálását. Mivel rendező vagyok, és lehetőségem van rá, hogy nagyközönséghez intézzem mondanivalóm, kötelességemnek érzem elkészíteni ezt a filmet. Hasonló módszerhez fogok folyamodni, mint a Tatarakban: archív felvételeket és játékfilmes jeleneteket társítok benne. Úgy érzem, a televízió hatásának köszönhetően valóság és fikció keverése az a főcsapás, amelyen halad a filmművészet. A képsorok ilyen jellegű kombinálása a jövőben még tovább erősödik majd.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.