C. C. Baxter, Egyszerű Esetek Osztálya

Billy Wilder: The Apartment / Legénylakás, 1960

Billy Wilder Legénylakás című filmjébe a melodramatikus, romantikus komédia vonásait szatirikus társadalomkritikával, alaposan felépített forgatókönyvvel, dialógusokkal, karakterekkel és finom humorral ötvözte. Az eredménye öt Oscar-díj; először tüntették ki (mint producert) a legjobb filmnek, másodszor a legjobb rendezőnek (Férfiszenvedély), és harmadszor a legjobb forgatókönyvírónak járó elismeréssel (Alkony sugárút, Férfiszenvedély).

A Legénylakás igazából nem vígjáték, és romantikusnak is csak módjával nevezhető. Wilder nem tartotta egyiknek sem. Pontosabban, a humorral és a szerelemmel tett elfogadhatóvá és eladhatóvá egy olyan világképet, mely pesszimista és kritikus megállapításokra épült. Nyitánya, C. C. Baxter narrációja New York lakosságáról, munkahelyéről, az irdatlan méretű biztosítási „üzemről”, a dolgozók tömegének képeivel, majd a sötétben hazajáró esőkabátos kisember bujkálása a bérház lépcsői mögött (hogy főnökei elnyújtott légyottjuk után kényelmesen távozhassanak a kölcsönadott lakásából) egy magányos, pénz- és sikerorientált, érzelemmentes társadalmat ábrázol, olykor elég cinikusan.

A Legénylakás című film plakátja

A TV-vacsora és a reklámok hada között utat törni képtelen esti film (pedig a Grand Hotel lett volna, Greta Garbóval, szerelemről, pénzhajhászásról) vagy a sötét és kopott lakás sem teremt igazi otthont. Egy újabb felettes újabb nőcskéjével („Úgy néz ki, mint Marilyn Monroe!”) ágyából is kiűzi Baxtert a nyirkos, éjszakai Central Parkba. Mindez azonban biztosítja előmenetelét, egyre feljebb és feljebb, egy olyan ranglétrán, mely valószínűleg a végtelenségig nyúlhat, és a tisztességes és becsületes munkavégzés helyett egészen más játékszabályok alapján lehet rajta mozogni. Baxter azonban az a figura, akit bár a körülmények idegesítenek, feljebbjutásának módja miatt nem zavartatja magát, mindent eltűr, és mindent magára vesz, csakhogy fedezze főnökeit. Egészen addig, amíg szerelmes nem lesz a liftkezelő lányba, Miss Kubelikba, akit éppen legfőbb mentora, Mr. Sheldrake szédít…

A nagyvárosi hangulat belengi a film minden képét, pedig a város utcái (New York bemutatkozó légifelvétele után) csak elvétve tűnnek fel. Helyszínei díszletek (Trauner Sándor Edward G. Boyle-lal közös, szintén Oscart érdemlő munkái); az irodaépület, a bérház lakása, az étterem vagy a kocsma a nagyvárost jól ábrázoló terek. Távoli rokona Polanski Rosemary gyermeke című filmje, mely szintén belsőivel kapja el a városi lét érzéseit, kissé másra ugyan, de annyira mégsem eltérően felhasználva. Igazi szélesvásznú film, 2.35:1-es képarányához a totálok gyakori használata és nagy mélységélesség társul, képei sokszor síkszerűek, a szoba berendezései olykor egyenrangúvá válnak a cselekvő figurákkal, egyes tárgyak mintha egyenesen a kamerának mutatnák magukat (a legénylakás bejárati ajtaja, a gyógyszeres szekrény). A végtelennek tűnő, csarnokszerű munkahely, melynek perspektívái a mélybe vesznek (egyre kisebb és kisebb bútorok és emberek segítségével csalták ki e látványt), hatalmasságával és embertelenségével mintha előrevetítené Orson Welles A per című filmjében K. munkahelyét. Az irodák üvegkalitkára emlékeztető hatalmas ablakai, a zajokat a szomszédokig és a házinéniig átengedő vékony falak minden intimszférát megszüntetnek. Wilder szürke és hideg díszletet festett, ami közé egy keserédes történetet helyezett hollywoodi műfajok és szórakoztatás mögé bújva.

A legtöbb filmjét ez a fajta hozzáállása jellemzi: lehetett az romantikus komédia (Sabrina), film noir (Gyilkos vagyok) vagy háborús film (A 17-es fogolytábor), egyszer sem próbálta meg elfeledtetni nézőivel, hogy mit is gondol környezetéről. Ám e filmekben mindig vagy a szórakoztatás, vagy személyes világképének ábrázolása felé billent (utóbbira jó példa tisztán cinikus és pesszimista mozija, A nagy karnevál). A Legénylakás kivétel. Ebben a művében megpróbálta egyensúlyban tartani elemeit: az elején a történet alapjában véve elég kiábrándító vonásait ellenpontozza Baxter bohóckodásával, humorral teli párbeszédekkel, később, amikor a film bizonyos pillanataira egészen szomorúvá válik (Baxter megtudja, hogy szereleme az ő lakására jár főnökével, majd Miss Kubelik öngyilkossági kísérlete), megpróbálja humoros karakterekkel (a kocsmában felszedett nőcske, a szomszédok) enyhíteni a drámai hatást.

Szépen aláfesti ezt a kettősséget Adolph Deutsch olykor melankolikus, olykor játékos zenéje is. Nincsenek itt olyan fergeteges poénok, mint a Van, aki forrón szereti jeleneteiben. A humor sokkal inkább Jack Lemmon játékában, gesztusaiban, mimikájában jelenik meg, ahogy feje billegetésével követi a számológép ritmusát vagy, ahogy új kalapját (Fiatal Vezető-modell) próbálgatja a merengő Miss Kubelik előtt. Wilder szellemesen figuráz ki jellemeket, helyzeteket, gyakran az időhúzás, a részletek elnyújtása fedi fel egy-egy szituáció nevetségességét (pl. a hetet átszervező telefonálgatás jelenete). A szerelmük sem olyan egyértelműen teljesül, mint ahogy egy hollywoodi filmtől elvárható lenne. Bár a szerelem fontos tényező, hisz ez szünteti meg elveszettségüket, kiemeli Baxtert és Miss Kubeliket a mókuskerékből (s teszi őket ezzel párhuzamosan munkanélkülivé), ám a vége mégiscsak hajlik a szentimentalizmus felé, megtorpan, hogy még a giccs határától innen eső „happy enddel” zárhasson (elmarad a záró csók, és a vallomás is csak egy oldalról hangzik el). Óvatosan fejlődő szerelmük épp kibontakozása előtt ér véget nézői számára.

Bár Billy Wilder gyakran hangsúlyozta történetközpontúságát, professzionalizmusát, mesterember mivoltát, még kevésbé sikerült filmjeiben is tettenérhető a szerző, aki pontosan tudja, milyen eszközökkel képes többet elmondani egy könnyed kis történetnél. A Legénylakás e módszerének az egyik legkiforrottabb példája lett. A 33. Oscar-gálán a legjobb rendező kategóriában Alfred Hitchcock, az Oscar-díjkiosztók egyik legnagyobb vesztese (ötször jelölték rendezőként, művei közül pedig csak a Rebecca kapta meg a legjobb filmnek járó díjat) volt vetélytársa a Psychóval. Nehéz eldönteni, melyik rendező vitt véghez nagyobb munkát, mindkettő remekmű a maga nemében. A Psycho filmtörténetre gyakorolt hatása mindenesetre erőteljesebbnek tűnik.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.