Dákok tejfölös lepénnyel


Fogalmam sincs, hogy ki volt a rendező, az operatőr vagy a vágó – persze, utána lehetne nézni, de minek –, sőt, a kevésbé haszontalan szerepet betöltők nevét sem tudom, mégis, számomra máig ez „a” moziélmény.

Merthogy az volt az első, egyszóval olyan kategória, amely az emberi élet valamennyi szegmensében meghatározó jelentőségű. A címét leírva magam is elmosolyodok, de hát amúgy is a mosolyok kora volt az. A Dákok színes és szélesvásznú román szuperprodukció volt, emlékeimben rengetegnek tűnő emberrel – az e helyen talán kötelező szakmai rigurozitással: hatalmas statisztériával –, tengernyi vitézséggel, amelynek végén természetesen győzött a jó. Ennél sokkal több aligha kell a moziélménybe éppen csak belekóstoló gyereknek, főleg, ha aznap estére egyéb kóstolni való is ígérkezett, mert hogy apám kizárólag azért vitte el kilencéves fiát a délutáni előadásra, hogy édesanyám zavartalanul díszíthesse fel otthon a karácsonyfát, süthesse a tejfölös lepényt, ami ízlelőbimbóim számára összetéveszthetetlenül az angyal eljövetelét jelezte.

Szóval ott hömpölygött a római had kilátástalanul a hátszegi dombokon – azt valahogy utólag tudtam meg, hogy ott forgatták a harci jeleneteket –, a maroknyi dák sereg igaza és honvédő szándéka tisztaságának tudatában egyre-másra aratta bravúrjait, én pedig alig vártam, hogy végre hazaérjünk, s kibonthassam az ajándékokat. Értettem én akkor már régen a csíziót, s ha a kisbaba születésének körülményeit még itt-ott homály is fedte el előlem, azt pontosan tudtam, ki az angyal. Ott tartottam, hogy szinte sajnáltam, amint éjt nappá téve keresgéli a rejtekhelyeket a csomagok számára, s az ürügyeket az én eltávolításomra, csak nem tudtam, miképpen adhatnám tudtára: most már én is szívesen segítenék a fenyőfa feldíszítésében.

Hogy a Dákok kinek az ötlete volt, ennyi év távlatából kideríthetetlen – mondhatni: történelem –, de nem lehetett ellene kifogásom, mert már régen elegem volt egyik osztálytársam filmmeséiből. Náluk akkor már televízió foglalta el a nagyszoba vitrines szekrényének tálaló részét, s halálra idegesített, amint naponta mesélte az előző este látott filmet. Nem tudom, milyen adót foghattak, de mindig feszültséggel teli, érdekfeszítő filmek, többnyire vadnyugati történetek mentek, így, utólag irigylem is a srácot a fantáziájáért. A Győzelem moziban még peregtek a jelenetek, de én már erősen készültem a történet másnapi előadására. A harci jelenetekkel nem is lett volna baj, a római harcos és a dák lány szerelmével azonban nem tudtam mit kezdeni, dühös is voltam, mit keres egy ilyen zavaró mellékzönge egy komoly, férfias történetben?

Aztán egyszer csak vége lett, a foghíjas nézőtér pillanatok alatt kiürült – többen a kijárati ajtóban nézték végig az utolsó jeleneteket – kint szakadt a hó, s a szánkón ülve hazáig rendezgettem magamban az élményt. Otthon még megvártam, hogy megszólaljon a csengő karácsonyfán, s némi szülői faggatózásra a vacsoránál bevallottam, hogy én már nagy fiú vagyok. A Dákok néhány kockája pedig élénkebben él bennem, mint a nemrég látott Gladiátor posványosabb részei…



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.